A címet a könyv szerzőjétől kölcsönöztem. Leporolt írások a címe Puskás Attila próza- és versgyűjteményének. Ha az írások alatt álló helyszíneket és évszámokat nézzük, meglepődünk: egy sincs közöttük, amely az 1970-es évek után született volna. Zöme a hatvanas évek termése, tehát már a börtönből szabadulás után vagy a börtönben született, ezért aztán nem is várhatunk felszabadult, nyugalmat árasztó prózát és költeményeket.
Ezt a nyomasztó hangulatot az érzi át mélyen, aki közelebbről ismeri a szerző élettörténetét, félbeszakadt és újrakezdett sorsát, irodalomba, művészetekbe, szakmájába menekülését. A prózánál izgatóbbak a versek, s azok közül is azt keresem ki elsőként, amelyet 1956. október 23-án keltezett. Úgy mondták már akkor, elfogatásakor, hogy ez a költemény váltotta ki a hatalom lépését, s bizonyára azért is, hogy ehhez hasonló alkotása több ne szülessék. Se az ő tollából, se másokéból.
Keresztúri diák voltam, mikor jó barátom, aki unokaöccse volt egy másik letartóztatott tanárnak, hozta a hírt a csíkszeredai letartóztatásokról, s hirtelen bennünk is megmozdult valami, talán a félsz, de jó tanárainknak köszönhetően, akik sok-sok magyarázattal léptek elénk, nálunk hasonló megtorlás nem történt. Lehet, történhetett volna, mert akkor nem kellett különösebb indoklás, ok – vitték azokat, akiket kiszemeltek. Puskás Attila tanár úr sem rengette meg a földet, csupán kimondta az igazat vagy annak legalább egy részét.
Könyvét egy felejthetetlen fényképpel indítja, rajta ő maga és akkor még apró kislánya. A kép alatt pár soros vers. És abban benne van minden, amit a továbbiakban kibont, elmond. Testamentum a címe:
„Egy elferdült,
képtelen világban
amim van,
most Rád hagyom,
örömöm,
hogy mégis éltem,
és hogy emlékezz rám,
a bánatom.”
Öröm is volt, bánat is elég, ez utóbbiból a több, s ez adódott a családi származásból, a szüntelen lángolásból, a túlhajszolt munkából.
A könyv hármas tagolása elárulja, hogy az írói eszköztár igazodik egyrészt a megélt, átélt történésekhez, másrészt pedig a megálmodott, de mindegyre szertefoszlott rejtett élményekhez. Már az is meglepő módon előre jelzi a kötetet átható mélabú rejtett jelenlétét, hogy az első részt, A szamosújvári börtönévek címűt a letartóztatási parancs közreadásával kezdi, a fogságból való kiszabadulást elrendelő igazolványt pedig a szabadságtól megfosztott időszak végére helyezi. E két hivatalos rendelet között pedig ott lüktet pár esztendő tragédiája, a kilátástalanság, a jövőtől való megfosztottság, a kiszolgáltatottság idegbénító hatása. Vegyesen, próza és vers váltja egymást, s a börtön falai között keletkezett, memorizált, sokszor furcsa módon lejegyzett és továbbított alkotások voltak az életbe való kapaszkodás fogódzói. Mert láncra verhették, de gondolataitól megfosztani nem tudták. Ezek jelzik leginkább, hogy nagy költő lehetett volna. Ezt erősítette fel benne az emlékezetből elő-előugró szülőföld, a zsögödi táj, s a rettegés, a sűrű hófátyol sem tudta elemészteni a vágyat, azt a hitet, hogy „Majd egykor, titkos zümmögéssel / hír remeg át az éteren.” És amikor elkövetkezett a börtönévek vége, igen-igen meg kellett kapaszkodnia, hogy számára elfogadható úton induljon el az új életben. Ösvény volt az, s nem várta őt szélesre tárt díszkapu, de szakmai felkészültsége, az otthonról hozott makacssága melléje szegődött.
A sepsiszentgyörgyi évek győzték meg, hogy van más világ is, s itt tényleg körülvette a megbecsültség. A nagy írót idézve szinte azt mondhatnám, a megnyugvás ösvényeire került. Ekkor, a börtönévek utáni időszakban születtek szépprózájának olvasmányos darabjai. Olyan életszeletkéket villant fel, amelyekben a nap mint nap elénk tornyosuló kérdések előnyös vagy előnytelen válaszokba torkollnak. Nem mesterművek ezek az írások, de lekötik az olvasót. Ezek az írások tele vannak önéletrajzi mozzanatokkal, ezért is érezzük nagyon hiteleseknek a bennük megjelenített élethelyzeteket.
Legizgalmasabb viszont a kötet harmadik része, amelybe néhány verset iktatott (válogatott?). Úgy érzem, ha a költészet zárt kapuján kopogtatott volna, nem lett volna baja a belépéssel. Ifjabb kori verses írásai jelzik, hogy belőle akár elismert versíró is lehetett volna. A börtönbe vivő, Október huszonhárom című alkotása nem csupán tartalma miatt érdemel nagy figyelmet. A tíz-, kilenc- és nyolcsoros szakaszokat a felkorbácsolt indulatok szinte felborítják, a végére némileg csitul a felajzott ideg, hogy aztán szinte a belenyugvás csendje uralkodjék el. Nem, egyáltalán nem a helyzettel való megbékélés vezérli az érzelmeket, hanem a magyarországi események kiváltotta néma düh és tehetetlenség teszi roppant feszültté az egész költeményt. Azt mondják, ez a kiváló vers ért húsz esztendei börtönt…
Végezetül, mutatóban idemásolom az Emlékeim című költeményt, amely a marosvásárhelyi tranzitbörtönben született 1959 augusztusában:
Emlékeim, ti messze szálló fecskék,
visszatértek a zordon tél után,
vagy halálsikollyal zuhantok a mélybe,
a szelíden ringó, kéklő Adrián.
Visszatértek, tudom, visszatértek,
az ismerős tájak bája int,
ha majd a mezőkön új tavasz nevet fel,
és teljesülnek ember-vágyaink.
De, emlékek, most messze tőlem el.
A rabmadár ím újra énekel.
Mit tudják, kik süketek e dalra,
hogy kintről rá testvérhang felel.
A fedőlap furcsa színe, a rajta elhelyezett kopott jegyzetfüzet minden bizonnyal a fájó kihallgatásokat idézi.
Péter Sándor
