A rekordtól alig elmaradó, ám így is meggyőző, európai viszonylatban is kiemelkedő részvétel mellett zajló országgyűlési választáson a kormánypártok alaposan rávertek az egyesült ellenzékre, a majdnem húsz százalékpontos különbség önmagáért beszél, a választók által adott felhatalmazás megkérdőjelezhetetlen.

Minden bizonnyal sokat fogják még elemezni az átütő győzelem okait, alighanem szerepet játszott ebben az elmúlt évek jó kormányzása, a gazdasági eredmények, a családokat támogató intézkedések, a különféle válságok kezelése, a stabilitás iránti vágy, Orbán Viktor személyes karizmája, de kétségkívül sokat nyomott a latban az is, hogy a kiélezett nemzetközi helyzetben, a Magyarország szomszédságában dúló háború közepette a választók olyan vezetőknek szavaztak bizalmat, akik – minden vélt és valós hibájuk ellenére – már bizonyítottak, akikről tudják, képesek elvezetni egy országot, tudnak kormányozni. Az eredmények azt tükrözik: mindezeket azok is elismerik, akik nem feltétlenül elkötelezett kormánypárti szavazók. Orbán Viktorék kihívóiból egyébként éppen ez hiányzott: a látszatát sem tudták megteremteni annak, hogy amennyiben nyernének, képesek lesznek kormányozni is. Az úgynevezett ellenzéki összefogáson belül első perctől kezdve óriási volt a széthúzás, gyakorlatilag Orbán Viktor leváltása volt az egyetlen közös eleme ennek a többpárti platformnak, a választók semmiféle biztosítékot nem láttak arra vonatkozóan, hogy akár a személyi ellentétek, akár a markáns ideológiai különbségek nem feszítik majd szét e törékeny konstrukciót. Márki-Zay Péter személye sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy új rétegeket tudjanak megszólítani, a miniszterelnök-jelölt rengeteg vitatható, ellentmondásos, zavaros nyilatkozatot tett, joggal érezhették úgy sokan, hogy összevissza beszél, ráadásul a mögéje felsorakozó pártok gyakorlatilag magára hagyták. Gyurcsány Ferenc és a többi pártelnök mérhetetlen cinizmusát és gyávaságát tükrözi az a kép, ahogyan a közösen elvesztett választás után Márki-Zay Péter mellé egyikük sem volt hajlandó kiállni a szavazás éjszakáján. Igazuk lehet tehát mindazoknak, akik úgy vélekednek, a választók vasárnap nem a kormányt, hanem az ellenzéket váltották le, azt pedig már csak a sors iróniájaként jegyezhetjük fel, hogy ellenzékváltásról maga Márki-Zay Péter beszélt az őszi előválasztás során – igaz, aligha ezt értette a kifejezés alatt. Mindenesetre, ellenzékváltásra valóban hatalmas szükség lenne Magyarországon – félő azonban, hogy a súlyos vereség a politikai machinációk nagymesterének számító, immár a legerősebb ellenzéki frakcióval rendelkező Gyurcsány Ferenc malmára hajtja a vizet.

Erdélyből, illetve a külhonból nézve az eredmény természetes és örömteli. Egyrészt azért, mert nem azok nyertek, akik ellenünk próbálták hangolni anyaországi nemzettársainkat és akik szerzett jogoktól fosztottak volna meg a levélszavazatok megsemmisítését követelve, de főként azért, mert a Fidesz–KDNP győzelme biztosíték arra, hogy a Magyarország határain kívül élők ügye továbbra is fontos marad a budapesti kormány számára.