Pálmai Tamás
Nem vagyok történész, csak egy laikus ebben a témában, akit viszont mindig érdekelt a történelem. Hála ez a könyvet korán kezembe adó szüleimnek és az első történelemtanárunknak. Chicagóban született, azt regélték róla. Talán ez tette a Gheorghe Gheorghiu-Dej–Ceaușescu átmenet utáni időszakban olyan izgalmassá és rejtélyessé őt.
Volt valami nagystílű, valami a szó legjobb, legnemesebb értelmében vett liberális szellemiségében. Volt tartása mint tanárnak, mint aligazgatónak. Elegáns volt. Öltözködésben és jellemben egyaránt. Ami akkor nagy szó volt. Ezért is szerettem meg Csongvay Árpádot és általa a történelmet.
De visszatérve pár gondolatra a korhoz, Gheorghiu-Dejt „eltakarta” a diktátorrá lett utódja, pedig ő sem volt senki. Legyűrte a párt régi illegálisait, a Pauker-vonalat, „első” lett, felállította a Securitate hálózatát, végrehajtotta az erőszakos kollektivizálást, elkezdte a hírhedt Duna–Fekete-tenger csatorna építtetését politikai foglyokkal, kitelepített ezreket. Ő kezdett el „leszakadni” a Szovjetuniótól. Érdekességként néhány adat Novák Zoltántól: „Szembetűnő jelenség a kisebbségiek masszív jelenléte a Román Kommunista Pártban. 1945 nyarán a párttagok 19 százaléka magyar volt (a lakosság 8 százaléka volt magyar). Országosan a párttagok 37 százaléka származott Erdélyből, ennek fele, 50,4 százaléka magyar.” Jó kérdés, mely válaszra vár: miért? Talán a jobb magyar sors reményében, hiszen minden, még csíraközeli állapotát alig elrúgó történelmi fordulat magában hordozza a jó irányba remélt változás lehetőségét. Más kérdés, hogy aztán mivé növi ki magát a palánta.
De inkább visszatérnék oda, ami e szösszenetnek a címe. Mire gondoltam? Arra, hogy ha végignézünk az emberiség eddig általunk ismert történelmén, akkor rá kell jönnünk, hogy csak a paradicsomban voltak paradicsomi állapotok. Mihelyst megjelent a második ember, megszűnt a béke. Nem a nőisége miatt! Az alma után megtudtuk, mi a zajló élet, mi a háború. Alig voltunk páran, s Káin máris lecsapott. Mi ez az egész akkor? Semmi nagy titok, csak elkezdődött a történelem, mondhatnánk, s tán igazunk is van.
Most, a vírus vastagján tán túl, a háborút csak a történelemből ismerőként rettenve hőkölünk vissza a puskapor közeli szagától, s olyan gondolatok jutnak eszünkbe, mint a fentiek. Pedig semmi rendkívüli nem történt, csak zajlik az élet az Édenkerten kívül, benne velünk, kik mindig reménykedünk, mert mindenek ellenére hiszünk és szeretünk. Épp mert emberek vagyunk.
