Repülőket fényképezek. Látom, nem csak én. A minap Zsolt, közeli ismerősöm a könyvtár hátánál próbálta testközelbe hozni az éppen fölöttünk elhúzó gépet, lehet egy szerény eltévedt bombázó, lehet lökhajtásos, de ha a felhőbe léket nem vág, akkor békés személyszállító – persze, az is sértheti a hazai légteret –, Mignek sem Mig, de lehet, nagyon messze van, kinagyítva majd kinyomozzuk.
Nem biztos, hogy harci gép. Mesélem, legutóbb, még tavalyelőtt, ezekhez a hightech gépekhez képest őskori szúnyogirtó szereket fejünkre zúdító repülőt céloztam teleobjektívvel egy órán át, kb. tíz-húsz méterrel a fejem fölül irtotta a kártevőket. S minél közelebb került, annál jobban tudtam szemléltetni a biológiai fegyver látványos műveletét: a repülő fémszerkezetből ömlő fehér por, földön elterülő szúnyogsereg, s egy évig nyugodt a város magasabb rendű lakossága, az egerektől az emberekig béke honol.
S ha már fantáziálunk esetleges bombázásról, a könyvtártól haladok pár lépést, az első gangig érve, ahol városunk legötletesebb graffitija fogad. Menedékhelynek megfelelő tér. Telt házas közönséggel megrajzolt moziterem, szemben bolygók s csillagászati békesség. Öt-nyolc éves gyermekek ma is beülnek a párkányra a nézők közé. Az ifjúság üzenget a bolygók között egymásnak. Üzenetek sokasága az égitestek között, hogy „szeretlek, én meg nem”, „az élet nem mindig gyönyörű, de én igen”, „addig mosolyogj, míg vannak fogaid”, „légy pozitív, kívülről, belülről”. Átlépek a következő gangig, szintén betonerős fedezék, hatalmas betűkkel az áll, hogy „Nem félünk!” Tudni való, hiszen mitől is kéne félnünk. Az aláírás még nagyobb és színes. Sárga, vörös, fekete betűkkel felrajzolva Bogi és Jocó. S ha Bogi és Jocó nem fél, mi sem félünk.
Ezek után lapozok vissza a kilencvenes évek falrajzaihoz. S mindjárt a Fidesz egy budapesti tömbház oldalán kilencvenből. Mikor hosszú évek után, kilencven áprilisában útlevelet kaptam Magyarországra, amíg filmkészletem tartott, minden elémbe tolt témát fényképeztem. Először láttam például PCR-n vagy a Trăiască, Pace, Béke feliratokon kívül valami más társadalmi szervezkedési jelképet, és először láttam plakátháborút, felszabadult humorú politikai reklámokat. A Fideszét mindjárt elsőként olyan magasra festette valaki egy építőtelep közepén ágasdokó tűzfalra, hogy se ellenség, se más ellenzék fel ne érje. Majd rétegeket egymásról lehántó optikai játékként hirdeti magát az SZDSZ. Madársereggel tűzdelt op-artos plakátjukat elszakítva, a Bikini együttes hív koncertre. Ebben az évben az MDF győzött, és Orosz István világot járt, formatervezőként is díjnyertes, „Ruszkik haza!” feliratos plakátját akkoriban még senkinek nem állt szándékában bántani.
Magyarországról hazatérve tovább keresem a politikai falfirkákat. S azóta kedvenc képemmé vált, miként kilencven szeptemberében nyalja a kecske és gidója az egymást követő politikusok neveit. Kettő másik már máshol nyalakodik. Előbb Iliescu nevét, majd a Jos Iliescu feliratot, tovább a diákvezért, ha emlékszik rá még valaki, Marian Munteanut. A kecskék teljes útvonalát már nem sikerült követnem.
De azóta is bámulom, s ha közelébe kerülök, megcsodálom, és fotózom a politikai légteret.