Ezt azonban a felháborodás hatására el kellett tüntetniük, most pedig magyarázkodnak nyakra-főre, élükön a tárcavezetővel. Csak pár napot kell még kihúzniuk, amíg valami újabb áradat elmossa ezt a szennyest is, utána lehet folytatni ugyanígy, felelősségről és büntetésről ugyanis ezúttal sem esett szó.

Csak első ránézésre furcsa, hogy az egyre jobban eldurvuló ukrajnai háború és a rohamosan gyengülő lej mellett bárkit is foglalkoztat egy tengeren túli baki – valójában nagyon is érthető a felháborodás, hiszen ama tessék-lássék munka ellen irányul, amit a közszféra egy része végez a köz pénzén. Nem meglepő: az lett volna kirívó, ha tátva marad a szájunk a szemkápráztató látványtól, a korszerű műszaki eszközöktől, újszerű megközelítéstől, kreativitástól, a történelmi városok, várak, kastélyok, a hegyek, völgyek, erdők, vizek meglátogatására buzdító ellenállhatatlan ajánlatoktól. De hol vagyunk mi ettől? Egyáltalán mikor és hol láttunk olyan megvalósítást az államtól, amire azt mondhatnánk, hogy ez már igen. Ami állami, az csakis drága és rossz minőségű lehet, ehhez szoktunk, bár beletörődni egyre nehezebben tudunk. Amikor a hozzáértés hiányát nemtörődömséggel fejelik meg, és a számlát nekünk kell fizetni, jogos a harag.

Különösen, ha összehasonlítási alap is van. A turizmusnál maradva: egy brit állampolgár, Charlie Ottley magánszemélyként több és jobb reklámfilmet készített Romániáról, mint az egész minisztérium és a megrendelésére dolgozó cégek együttvéve. Anélkül, hogy átverné a nagyérdeműt, hiszen nem hallgatja el a dolgok fonákját sem, az illegális erdőirtásokat, ízléstelen építkezéseket, környezetromboló „fejlesztéseket” és a mindent elborító szemetet is bemutatja – azaz ismét csak a hazai hatóságok mulasztásait, tehetetlenségét, hanyagságát, érdektelenségét, megvesztegethetőségét, ami minden téren érezhető. Ezért ismétli Dragoș Pătraru olyan sokszor A nemzet állapota című műsorában, hogy ezt a helyet nem lehet országnak nevezni. Ország az, amelynek a polgárait tisztelik, és ahol a köztisztviselők azért vannak, hogy folyamatosan dolgozzanak az emberekért, nem pedig azért, hogy kitűzzenek néhány fotót és felvegyék a külföldi kiküldetésért járó napidíjakat is. Nehéz időkben ezt még nehezebb elviselni. Ezért adózunk?

A legdühítőbb mégis az, hogy nálunk semmilyen szégyenletes leégés nem jár következményekkel. A csalókat, sikkasztókat (vagy legalább egy részüket) még elítélik, a sima naplopás azonban hosszú távon is zavartalanul művelhető, és a közalkalmazottak száma egyre növekszik: csak januárban tízezernél több új „szakembert” vettek fel a magánszektornál átlag 40 százalékkal jobb fizetéssel, az állami béralap pedig öt év alatt 66 százalékkal emelkedett. Az elvégzett munka minősége azonban – ahogy például az amerikai standunk is mutatja – a kilencvenes évek szintjén maradt.