Édesapám „megjelölt” ember volt. Fiatalon, nyilván, családi háttere miatt volt megbízhatatlan, a szeku csak később kezdte el őt is megfigyelni. Nem igazán értem, miért kellett szenvednie, hiszen nagyapám nem volt kulák, még csak középgazda sem, amolyan igazi hétszilvafás nemes volt – amennyiben kertészettel foglalkozott, és mellékesen borforgalmazással is, saját címkéjű palackokban árusította a hegy levét, a címke közepén pedig a család címere jelentette a minőség védjegyét. Nagyapám kissé bohém természetű volt, olykor hetekre elutazott, otthon nem tudták, merre jár, csak abból lehetett következtetni hosszas távolmaradása okára, hogy hazatérte után hosszabb-rövidebb ideig kölcsönből kellett élniük. De ez még nem magyarázza azt, hogy Édesapám az egyetemi felvételi után miért került a katonaságnál a „lapátezredbe”.

Különleges szüleménye volt ez a szocializmust javában építő román államnak: bár a frissen alakult ország 1930-ban ratifikálta a Munkaügyi Világszervezet egyezményét, amely tiltja a kényszermunka bármely formáját, ennek ellenére 1950-ben létrehozták az Építkezési Minisztériumnak alárendelt Munkaszolgálati Főigazgatóságot, mely bő évtizedes fennállása során több mint félmillió embert „foglalkoztatott”. Építkezésen, bányákban, bárhol, ahol szükség volt az ingyen munkaerőre. A munkaszolgálatosok ugyanis azok a sorkatonák voltak, akik fegyver helyett szerszámot kaptak a kezükbe, aztán másfél éven keresztül lapátoltak, csákányoltak, falat építettek, szóval minden olyan munkát elvégeztek, amit a „rohamosan fejlődő” ország érdekei megköveteltek. A „lapátezredbe” ezért többnyire a kétkezi munkához értő fiatalokat sorozták be, értelmiségiekből csak a megjelöltek kerültek soraikba: kuláksarjak, papfiókák, ideológiai elferdültek és hasonlók, akikről a rendszer úgy gondolta, valamilyen formában az ellenségei lehetnek.

Édesapám egy ilyen társaságba cseppent bele Petrozsényben. Miután a mundért magukra öltötték, következhetett is a szelekció: az írástudatlanokat egyik csoportba állították, a négy osztályt végzetteket másikba, a nyolc osztállyal rendelkezőket ismét másikba. Maradtak még néhányan a placcon, alig maroknyian, az addigi nagy tumultus után sokan egymásra ismertek közülük, ha korábban nem, hát az egyetemi felvételin találkoztak már. Veletek mi van, kérdezte a tiszt, egyikőjük válaszolt, mi egyetemisták lennénk. Mars az analfabétákhoz, ordított rájuk a felettes. Nem értették a megaláztatást, később derült ki, ők kellett betűismeretre oktassák az írástudatlanokat – nyilván, csak esténként, a napi tíz-tizenkét órás fizikai munka elvégzése után. Ez volt Édesapám egyik kedvenc munkaszolgálatos emléke. Nem sokat mesélt azokról az évekről, inkább csak mulatságos történeteket, egyik társáról, akit a negyedik emeleten falazó kőművesek leküldtek vízért a malter keveréséhez, ő meg kőműves kancsóval kezdte felhordani a folyadékot, egy másikról, aki fejébe vette, addig keni a meszet a nadrágjára, míg az olyan keménnyé válik, hogy megáll a két szárán – a szenvedésekről, lelkiekről és fizikaiakról sohasem beszélt. A munkaszolgálatot túl nem élt bajtársairól sem. Pedig sokan közülük – a többé-kevésbé pontos adatok szerint mintegy negyvenezren – sose tértek haza, vagy ha igen, betegen vagy életre szóló fogyatékossággal.

Nekik, az áldozatoknak emlékül és a túlélőknek emlékeztetőül állíttatta 2004-ben a Volt Munkaszolgálatos Katonák Szövetsége azt a furcsa emlékművet, amely a Grigore Bălan és az 1918. december 1. út kereszteződésében, az egyik zöldövezetben rejtőzik az élősövény védelmében. Mondom, furcsa az emlékmű, mert aki nem tudja, mi volt a katonai munkaszolgálat, az nem érti, nem értheti meg, hogy mire utal a csákány és lapát közös nyelét körbefonó csipkésdrót. Igaz, a kompozíció alapjaként szolgáló andeziten három márványtábla is szolgál magyarázattal, de hát egy dicstelen korszak eme perfid visszaélését leírni még az a méretes kőtömb sem lenne elegendő. És hát az elmúlt másfél évtized is hátrahagyta nyomait, a szikla felületén megtelepedett a moha, amitől csak patinásabbá válik az emlékmű, de a táblák betűi is kifakultak, már-már olvashatatlanokká váltak. Az emlékműállítók közül talán senki nem él már, a volt munkaszolgálatosok közül is kevesen örülhetnek öreg napjaiknak – mementójukat azonban nem hanyagolja az utókor: minap a betűket gyönyörűen újrafestette Éltes Barna szobrász, a táblák most talán szebbek, mint új korukban voltak. Az emlékmű környezete is megújul hamarosan, és mert a második világháború után katonai munkaszolgálatra kényszerítetteknek nincs emléknapja, talán az emlékmű avatásának évfordulóján, november 14-én néhány szál virágot is letesz valaki a kőtömb tövébe. Aki sokat jár, majd megtalálja.