A történtek hallatán számosan elszörnyedtek, hiszen Sepsiszentgyörgyön – Kilyén közigazgatásilag a megyeszékhelyhez tartozik – a mostanihoz hasonló, megrázó és értelmetlen rongálás rég nem történt. Noha minden pusztítás megrendítő, a kilyéni különösen az, hiszen a kártevők a környék egyik „ékszertemplomát” célozták meg, ráadásul második alkalommal. A kis templomocska méltán rászolgál az előbbi minősítésére (e beszédes jelző Péterfi Ágnes sepsiszentgyörgyi unitárius lelkésztől származik), efféle „ékszertemplommal” ugyanis kevesen büszkélkedhetnek: első írásos említését az 1332-es pápai tizedjegyzékben találjuk, s falait a Szent László-legendát és Jézus keresztútját ábrázoló freskók díszítik. Felújított műemlék épület, melyet – miként az unitárius lelkész is hangoztatta – a továbbiakban jobban ki kell használni, bővíteni rendeltetését, nem csak azért, hogy még többen megismerjék, milyen érték rejlik Sepsiszentgyörgytől alig pár kilométerre, hanem azért is, hogy jobban szem előtt legyen, ne történhessen a mostanihoz hasonló pusztítás.

Ez a maga módján azért ijesztő látvány. Húsvét előtt betörték ugyanis az ablakait, ráadásul az újakat, hiszen március közepén már egyszer kövekkel bezúzták az összes templomablakot. Az akkori rongálás maradványait közmunkával eltakarították, kicserélték az ablaküvegeket is, s húsvét előtt azokat újra megcélozták az ismeretlenek, mi több, bementek a templomba, s a poroltók tartalmát is szétfújták. Az értékes, konzervált falképek nem sérültek, de nyilvánvalóan hasznukra sem válik az efféle randalírozás.

A döbbenet pillanatai után következnek a kérdések: kinek, kiknek lehetett érdeke efféle rongálást elművelni egy ismert, ám mégis kissé eldugott, kevesebbet használt szentélyben? Az unitárius templomot célozták, avagy a félreeső épületet, melyet nem figyelnek annyian, mint azt, amely éppen a település szívében húzódik? Tudatlan helybeli gyermekek, felnőttek voltak, suhancok, unatkozó apróságok, vagy megrögzött pusztítók? Járnak, jártak iskolába, milyen családokból származnak? Miért célozták meg az istenházát, egymás után kétszer is, miért fújták szét a por­oltó fehérségét a műemlék épület belsejében?...

Imádkoznak?...

Csak remélhető, hogy a hatóságok fényt derítenek e nyugtalanító kérdésekre, legalábbis egy részükre. Ám ha a válaszok ismertté válnának, az is csak kismértékben enyhítené e közös, pontosabban közösségi fájdalmat és keserűséget. Egyrészt, mert visszatérő rongálókat látunk, akik ugyan nem ártatlanok, de megtörténhet, teljes mértékben tudatlanok, igaz, ez nem válhat mentségükre. Másrészt nem tudjuk, mit lehet tenni, hogy többé ne törjenek-zúzzanak. Megtanítható-e nekik, miként Kovács István unitárius püspök is hangoztatta, hogy a rombolás útja sehova sem vezet? És ha a templomot, illetve annak freskóit kiválóan ismerő Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész elmagyarázná nekik, miért értékesek és egyediek a freskók, megilletődnének-e, megbánnák-e tettüket?...

A sepsikilyéni templomról az alábbiak olvashatók a Rómer Flóris Terv – célja a Kárpát-medencei magyar történelmi egyházak templomainak felújítása – honlapján (romterv.hu): „Sepsikilyén unitárius temploma 13. századi eredetű, legrégebbi része a jelenlegi hajó, amely a 13. század második felében, legkésőbb a 14. század első felében épülhetett. A hajóval egyidős félköríves szentélyt a 15. században lebontották, ekkor épült a jelenlegi sokszögzáródású gótikus szentély és a hajó déli bejárata. A templom nyugati homlokzatához 1806-ban épült torony. A műemlék legértékesebb műrészletei a hajó külső és belső falain látható 14–15. századi falképek. Nemrégiben az épületet átfogóan felújították, ennek keretében konzerválták ugyan a falképeket, ám esztétikai kiegészítésük, retusálásuk akkor elmaradt, pedig ezeknek a munkálatoknak rendkívül nagy jelentőségük van a falképek értelmezhetőségében.”

Bizakodjunk. Ha a rongálók vagy hozzátartozóik olvassák a fenti sorokat, legalább remélhető, hogy harmadszorra már nem kövezik meg az ékszertemplomot.