Ritka élményben volt része a vasárnap esti közönségnek a Krisztus Király-templomban tartott hangversenyen, hiszen mind a játszott darab, mind az előadók tekintetében világszínvonalú muzsikát hallhatott az idei városünnep „második” megnyitóján.
A szervezők bevallottan egyfajta fájdalomdíjként, évekig a nyitókoncertnek helyet adó istenházába kivételes koncertet hoztak. A Liszt Intézettel való együttműködésben a kortárs klasszikus zenei előadó-művészet mintapéldányának is tekinthető hangverseny igazi gyöngyszemnek bizonyult. Ezt a megállapítást egyébként a koncertről távozva fogalmazta meg sommásan az egyik résztvevő, és nem véletlenül.
A Nyolc évszak, egy világ (angol címváltozatban: 8 Seasons 1 World) című, Antonio Vivaldi és Astor Piazzolla zeneszerzők műveire épülő szimfonikus koncertet nem csupán az előadók a zenei életben méltán elfoglalt hírneve tette eleve izgalmassá, hanem az is, ahogyan a klasszikus zene időbeni távlatait egységbe kovácsolták. Az Artur Kaganovskiy orosz származású amerikai hegedűművész és Césár Álvarez spanyol karmester által vezetett, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár és Marosvásárhely legjobb zenészeiből álló Kaganovskiy Virtuózok kamarazenekar a barokk és a 20. századi zenei gondolkodást hozták egy előadásban úgy, hogy a két mű keletkezése között tátongó két és fél évszázadnyi különbségbe nem „szédült” bele a közönség. Vivaldi saját szonettjeire a 18. század elején komponált, közismert versenyműciklusa – amely nem véletlenül a zeneirodalom egyik legnépszerűbb műve, ennek megfelelően nehéz, ha nem lehetetlen újszerű előadásmódot találni számára – úgy fonódott össze Astor Piazzolla argentin zeneszerző 1965 és 1970 között keletkezett, eredetileg hegedű, zongora, elektromos gitár, nagybőgő és bandoneón (harmonika) kvintettjére írt, ám ezúttal különleges felállású kamarazenekari átiratban felcsendülő „négy évszakával” (a mű eredeti címe Négy évszak Buenos Airesben), hogy a „nyolc évszak” szerves egységet alkotott. S bár nem csupán a beavatottak tudták „elkülöníteni” az „eredeti” és a bevallottan abból inspirálódó „modern” tételeket, a zenei egység a nyilvánvaló stíluskülönbségek ellenére is létrejött.
Köszönhető ez az egyedi koncertszerkezetnek – a Vivaldi- és a Piazzolla-ciklusok felváltva követték egymást –, valamint a rendkívül szuggesztív és nem kevésbé virtuóz előadásmódnak egyaránt. Mind a szólista, mind a karmester, mind a kamarazenekar (amelyből időnként „kivált” egy-egy, a hegedűszólóval mintegy párbeszédbe elegyedő „második” szólista is) nálunkfelé ritkán hallható színvonalon adta át a muzsika legmélyebb rétegeit.
