A közösség ünnepére. Mert elfelejtettük, milyen az, amikor a tavaszi, ébredező város néhány napra nem csupán Háromszék szívévé, de Székelyföld s akár Erdély közepévé, erős várává válik. Ennek egyik bástyájába jó néhány esztendeje beférkőzött a kultúra is, nem csupán a rétegeket, hanem a  nagyobb tömegeket megszólító kultúra is – jól van ez így –, a másik bástyájába gyermekeket s szüleiket egyaránt vonzó rendezvények költöztek, egy harmadikban pedig az ínyencek, borok, finomságok kedvelői rendezkedtek be. S lehetne tovább sorolni, ez a szentgyörgyi képzeletbeli vár befogadó, jó sok bástyával várja az érkezőket, a helybeliek büszkék is lehetnek eme sajátos erődítményre, mely Szent György napjának tájékán egy hétig oltalmazza mind a város lakóit, mind az alkalmi vendégeit. És érdemes azt is rögzíteni, hogy az ünnepet követően mindez nem illan el nyomtalanul, Sepsiszentgyörgy esetében két Szent György-nap között is létező, lélegző térről beszélhetünk.

Létező, lélegző élettérről tehát, melynek a lehetséges, létező hiányérzetek ellenére is jó részese lenni, maradni. Mely élettér nem is kíván felnőni a zsúfolt nagy városokhoz, hanem lakható, szerethető, élhető közösségi térként kíván megmaradni, annak napos és árnyas oldalaival. És – érzékelve a vírusidő képtelenségeit, majd az azt követő félelmetes nagyvilági tébolyt – lokálpatriótaként mindenképp érdemes nyomatékosítva kimondani: jó szentgyörgyinek lenni.

És természetesen jó szabadnak lenni. Jó azt látni, hogy újra megmozdul a közösség a város központjában, de nem csak ott, hanem távolabbi lakónegyedekben is kis, alkalmi színpadok kelnek életre, s zenészek lepik meg az ott élőket. Új élményekkel szembesülhetnek: lobognak az előadóteret jelző színes szalagok a szélben, s közben tangóharmonikás játszik az Állomás negyed kopár piacterén, s nem csak a mellette állók hallgatják, hanem a tömbházak ablakaiból is néhányan. Egy másik helyszín: füves, csupán képzelt színpad egy termetes fa árnyékában a Csíki negyedben, színes szalagok ott is, s bizony, a közönség is népesebb, s a tangóharmonikás mellett táncra perdül egy korosodó asszony, akit Lenuca néven emlegetnek a környékbeliek. Nem pont azt hallja, amit kívánna, de a muzsikus mesterien vezeti át saját zenei világába, s a közönségnek fel sem tűnik, hogy nem cigányzenét, hanem klezmerritmusokat hallanak, más francia, argentin és balkáni elemekkel fűszerezve. Kultúrák összefonódása, találkozása.

Mindezek színfoltok csupán, melyek összeadódva megteremtik a szentgyörgyi varázslatot. És eközben szól az első koncert a nagyszínpadon, telnek a söröspoharak is immár, s kezdődik a vásári forgatag. Egyre többen találkozhatnak, beszélgethetnek, nevethetnek. Újra visszatértek a lét apró közösségi örömei. Eljött végre az örvendezés ideje, az a pillanat, amikor egyértelművé vált: Sepsiszentgyörgy visszanyerte szabadságát.