Mostanában, amikor a koronavírus-járvány megszűnőben van (vagy legalábbis azt gondoljuk), újabb borzalom sújt le a népekre: a háború és annak szörnyűségei, előre nem látott következményei. Mondhatnám, hogy a saját nemzedékem idáig megúszta, de ki tudja, mit hoz a holnap? A háborúról, menekülésről a nagyszüleim és a szüleim visszaemlékezéseiből tudok valami keveset, de még ez is elég ahhoz, hogy álmatlan éjszakákat, feszült napokat okozzon.
Anyai nagymamám, Kelemenné Szigyártó Zsuzsanna sokszor emlegette az 1916-os menekülést, amikor Szentetornyáig (Békés megyéig) kellett bujdosniuk. Ott szeretetben, segítségben volt részük, az őket befogadó Bonus Annuska nénivel azután ötven éven keresztül levelezett, és 1962-ben a hosszú vonatozást is vállalta, hogy meglátogassa a „jó barátnékat”. Amikor az első világháborúról beszélt, a visszatérés keserveit is sokszor emlegette: karácsonykor, szentestére értek haza, ám a házukat kifosztva találták, semmi sem volt a kamrában. Valaki adott egy kosár pityókát, az volt az ünnepi vacsora. Akkor felfogadta, hogy a friss kenyeret mindig megcsókolja, s ezt a fogadalmát halála napjáig meg is tartotta.
Egy másik, háborúhoz kötődő történet az anyai nagyapám, Kelemen Ferenc katonaéveiről szól. Ő Zágonban született, s az első világháború kitörésekor három fiútestvérét, Antalt, Jánost és Józsefet besorozták katonának. Ő ekkor csak 16 éves lévén, önként jelentkezett, és mivel magassága és súlya is megfelelő volt, elvitték őt is a harcba. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy mind a négyen hazakerültek épen, egészségesen.
Az első világháború Uzonból száznál több áldozatot szedett. Kitörésekor (1914. július 28-án) azt mondogatták, hogy mire a falevelek lehullnak, véget is ér, de aztán négy évet tartott, és hullott a nép, mint ősszel a falevél...
A második világháború idején apai nagyapám az Úz-völgyében harcolt, nevelt fia, Szigyártó Ignác pedig a Don-kanyarban védte a már rég elesett hazát. Egy családból apa és fia különböző frontokon harcolt, itthon pedig a magára maradt család küzdött az életben maradásért. Aztán 1944-ben bejöttek az oroszok, maguk előtt hajtva a németeket. Este későn törtek be a Vasút utcai házunkba. A szekrény tetején volt nagyapám harmonikája, ez mentette meg édesanyámat a garázdaságoktól: két orosz katona addig rángatta a hangszert, hogy melyiké legyen, amíg anyám ki tudott szaladni a közeli rétekre, s ott reszketett a kukoricásban hajnalig. Végül a harmonikát széttépték, de a család megmenekült.
Aztán jött a béke és a nyugalom, de nem sokáig tartott, az ötvenes években kezdődő kommunista korszak és annak hozadéka betette a kaput.
Remélem, ennél több emlékem a háborúról nem lesz, mert bízom az emberiség józan gondolkodásában.
Ambrus Anna, Uzon
