Füzeteimet a háti táska rejti,
ruháim a széken, rend az asztalon,
ám a bástyamászó hős kedvét szegi:
jajj, még a számtant, a számtant,
nem tudom.

A lelkiismeret, e zordon orvosom
tűjeivel ó, hányszor szúrt belém,
de kényes könyörgésünkre jött Anyám,
s pöttöm Hüvelyk Matyi szökött elénk.

És eltűnt a Holnap, a Félsz, az Iskola,
Kékes-lila ködben gomolygott elő
a búskedvű széplány, a kastély és ura
és Matyi, az ökör fülében rejtező.

De mert az álmot tovább álmodtuk éjjel,
jól tudom már, az őrangyal is csak mese,
Anyám, szelíd varázsló, ezer széppel
Te varázsoltad életünk tele.

Az élet fájó, reményt űző álom,
legjobban talán a szép emléke fáj,
hiába kéred tőle számon,
a mindig holnappal kecsegtet: várj!

Beteg lelkem szép hazugságra szomjas,
jöjj el az esttel, s mondj mesét Anyám,
gyermekálmaimba vissza így Te ringass
e koldus-való ihlette bús tanyán.

(Szamosújvári ­börtön, 1960–64)