Miért is ne lehetne vásár? Mi lenne annak akadálya, ha támogatnák az új ötletet a borosnyóiak?! Nos, eszembe jutott egy gyerekkori történetem, legyen hát része most annak, amit Borosnyó kapcsán mesélünk ebben a rovatban. 1947 telén lehetett igazán érzékelni, hogy mit jelent az aszály, azaz a kegyetlen szárazság Háromszéken, és ez az alapélelmiszerek hiányával, az árak felfutásával köszöntött be. Éppenséggel tízesztendős voltam, amikor a Magyar Népi Szövetség elhatározta, hogy az aszály által legjobban sújtott Székelyföld gyermekeit Észak-Erdély olyan területeire küldi el telelni, ahol nem volt tűrhetetlen gond a szárasság miatt.
Ilyen volt Nagykároly környéke, ahol zömében magyarul beszélő és érző svábok laktak, Nagykárolyban pedig jól működött a Magyar Népi Szövetség, és tudatában is voltak annak, hogy nekik kell majd elosztaniuk a gyermekeket a fogadásukra hajlandó családok között. Jóakaratukon múlott, hogy a nagyobb vasútállomásokon meleg étellel fogadjanak minket a dermesztő januárban, ahol a háború utáni fejetlenség uralta mindenütt a vasúti közlekedést. Fűtetlenek voltak például a vagonok, melyekben szállítottak minket, és hát Nagykároly sem volt „közelebb” vonattal akkor sem, mint manapság. Téli gúnyában voltunk, bakancsokban. Sírtak szüleink is, mi is, amikor elhagyta velünk a szerelvény Sepsiszentgyörgyöt, de aztán hatalmas lett a csend köztünk, egyre nőtt az elkeseredés. Amikor már gyötrővé vált, megszólított egy nálamnál nagyobb fiú, hogy kezdjünk bele valamilyen énekbe, hátha jót tenne. Csend lett jócskán, majd mindenki olyan énekbe kezdjen, amilyet ismer! Rám is sor került, és bár akkor még kevésbé ismertem Háromszéket, belekezdtem: „Nincsen pénzem, de majd lesz, mikor Nagyborosnyón vásár lesz.” Nem sejtettem, hogy még sokan ismerik a dalt, s egyre többen kezdtük énekelni, helyrebillent hangulatunk is, jót tett az ének, éltetett! Napok teltek, míg Nagykároly főterén szétosztottak minket a környékbeli magyar-sváb falvakba, volt válogatás is... „Gyere már énhozzám te kis göndör hajú!” – szólított meg Schrepler Tóni bácsi, áldja meg emlékét a Fennvaló – „Nekem üzletem van, s belőled ügyes kis ministráns is lehet, elviszlek a plébános bácsihoz”. Mindenkitől csak szeretetet kaptam. Máig is tudom az Üdvözlégy Máriát! Én voltam a plébános fürge kis ministránsa, unitárius létemre! Bő félév múltán – nyárára – hazahozott a honvágy!
Borosnyó
bolgár-szlávul nyírest jelentene? De miért ne, hisz kedvező volt a település földrajzi helyzete a hegylábi övezetben. A csiszolt kőkor idejéből is kerültek elő leletek ezen a vidéken, festett kerámiáról, szárnyas és bronzból való nyílhegyekről adtak hírt időközben a régészek. A Kovászna vizének teraszsíkján aztán ráakadtak egy római katonai tábor romjaira: a volt kollégiumi tanár Székely Zoltán, akkori régész vezette az ásatásokat, feltárta a Kr. u. az 1–2. századi rétegből napvilágra kerülő maradványokat. A tábornak nemcsak az Ojtozi-szoros felé vezető római hadiút védelme volt feladata, hanem bizonyára azé a hegyi úté is, amely a Bodzákon kelt át a külső-kárpáti területek felé, ezt nevezték a régiek Várdombnak.
Nagyborosnyó központjában emelkedik az 564 m magas Oltár-hegy is, akárcsak több más eróziós eredetű tanúhegy a szűkebb környéken, tetején állt régen Székelynéz vára. Megfigyelő és búvóhely lehetett egykor, romjait 1882-ben még látták. A várról már magyar Lajos király idejéből is van említés, ugyanis ezen a hegyen épült később a falu első temploma. Ma temető van a hegy ormán. Sírok ásása alkalmával sok helyen régi falakra találtak. „A hegyen levő romok köveiből épült később, alább a hegy lábánál a falu második temploma 1762-ben, majd harangtornya 1792-ben és több székely nemesi kúria” – jegyezte fel falutörténetében néhai Nagy Lajos, helybeli református lelkész (1979). „Nincsen pénzem, de majd lesz, mikor Nagyborosnyón vásár lesz” – énekelik gyakran errefelé még most is az ismert dalt. Tudott dolog ugyanis, hogy valamikor, már a XIX. század derekától országos és heti vásárokat tartottak Borosnyón. Később 1854–56-ban megépült a település harmadik temploma és harangtornya is 1869–1872 között.
Borosnyó harmadik temploma
A Bartha-harang meséje
Műkincsértékű kis harang volt, külön haranglábon állt, nemes Nagyborosnyói Bartha András öntetette, aki Cserei Mihály krónikája szerint „a Rákóczi forradalom idején ítélőbíró volt”. Köriratát így sikerült kibetűznünk: IN LAVD: DOMN. SVI CVRAVIT PROP: IMPENS: G.D. AND: BART: DE N.BOROS: DE „NOCTE TACES BIS VCE VOCES AD SACRA FIDELES HOC TIBI SIT DIVUM MVNVS ET VNVS HONOS ● 1693. Néhai tiszteletes Nagy Lajos nagyborosnyói lelkipásztor fordítása szerint magyar olvasata: „Éjjel hallgass, nappal hívjad istentiszteletre kétszer a híveket. Ez legyen mindennapi isteni tiszted. Istennek dicséretére önteté nemes Bartha András maga költségén 1693.” A harangra igen büszke volt a Bartha família, és nagyon féltették. A kuruc szabadságharc idején leszerelték a toronyból és elásták, sokáig elrejtve pihent a föld alatt. A családi hagyomány szerint a Bartha-kúria kertjében találtak rá, s 1871-ben be akarták olvasztani. Mivel a család nem minden leszármazottja egyezett bele, a különálló haranglábra visszaszerelték. 1924-ben megvásárolta a szomszédos feldobolyi református egyházközség számára Andok József. Ez a szép, 329 éves régi harang ma is működik Borosnyai Lukács János és Bodola Lajos erdélyi református püspökök szülőfalujában.
Nagyborosnyón több jeles, innen származó személyiségét gyűjtöttük egy csokorba. A Bartha családból Bartha Andrást (mh. 1727), aki marosvásárhelyi fejedelmi ítélőmester és nagy szónok volt. Ő köszöntötte a Marosvásárhelyre bevonuló Rákóczi Ferencet, Bartha Gergely (sz. 1826) negyvennyolcas századost, Nagyborosnyói Bartha Károly (1886–1956) debreceni egyetemi tanárt, néprajzkutatót, a borosnyói általános iskola névadóját, akinek nevét emléktábla őrzi az épület homlokfalán. Unokái-leszármazottjai Magyarországon élnek. A falu papja volt (1776-tól) Uzoni Zajzon Mihály (1739–1819), aki 1792-ben verses emlékiratot készített a helybeli toronyépítésről, a madéfalvi veszedelemről, a török háborúkról. Itt hunyt el a nagyborosnyói református egyházközség történetírója, kisbaconi Benedek Áron (1792–1879) nagyenyedi tanár, szerkesztő, műfordító, helybeli református lelkész. Nagyborosnyó szülötte volt Barabás Andor (1880–1952), Háromszék vármegye alispánja is, a Magyar Párt megyei elnöke. Itt ringatták bölcsőjét a két Lantos testvérnek, Lantos Andrásnak (1904–1942) és Lantos Lászlónak (1907–1942), akiket a francia ellenállás résztvevőiként a németek kivégeztek. Saját nyomdájukban nyomtatták a megszállás idején illegálisan megjelenő L’Humanité-t. A Borosnyai család tagjaként született Kézdivásárhelyen Herman Ottóné Borosnyai Kamilla (1856–1916), aki Pósa Lajossal közösen szerkesztette az Én Újságom című lapot, és aki névadója az egyik kézdivásárhelyi gyermekotthonnak is.
Hősi emlékmű
Hol van a Várdomb,
ahol valamikor római katonák védték a birodalom határait? Nevét 1756-ban írásban említik, napjainkban ritkán, ezen a néven talán már nem is ismerik. Nem más a Várdomb, mint a Kovászna-patak Borosnyó felőli magas terasza. Jó onnan a kilátás, ott ástak a régészek – magyarázta érdeklődésünkre a nyolcadik évtizedét tapodó Kovács András és felesége. Itt volt tehát a nagyborosnyói római katonai tábor (castrum), amely – akárcsak a komollói – az Ojtoz felé tartó hadiutat védte, felügyelte. Kedves emlékű idegenvezetőm, néhai Nagy Lajos nagyborosnyói református lelkipásztor, helytörténész mondta el, hogy volt olyan szóhagyomány, de inkább hiedelem a faluban, miszerint a tábor falainak köveit mind áthordatták annak idején a lécfalvi Várhegyi várhoz és ott beépítették. Fennmaradhatott ez az emlék annyi idő óta? – tesszük fel a kérdést, annál is inkább, mivel a Várhegy oldalában kőbánya működött, és minden bizonnyal ott könnyebben fejthettek a vár építéséhez szükséges épületkövet.
Öreg emberek állították, hogy Várdombnak nevezték részben Kónya Dániel és Bartha Lajos udvarházainak és kertjeinek övezetét. Bajkó Elek székely huszár is megemlékezik önéletrajzi írásában a Várdombról, amivel később jó szolgálatot tett az ott kutató régészeknek is. László Ferenc és Csutak Vilmos, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum szakemberei 1911-ben átvizsgálták a nagyborosnyói Kónya–Kökösi-birtokok kertjeit, ahol egy római, téglából épült fazékégető kemencét, azzal együtt számos cseréptöredéket találtak. Az 1943-ban végzett ásatások eredményei ugyancsak egy római tábor létezésére utaltak. 1947-ben az akkor Sepsiszentgyörgyi Múzeum nevet viselő intézmény igazgató-régészének, Székely Zoltánnak vezetésével újból átkutatták a területet.
Az ásatások eredményei: provinciális római edények, terra-sigilata tál, hamvasztásos temetkezés, peremes fedőtégla, bélyeges téglák, köztársasági ezüstdénárok, kőfalalapozás, bástyaalapok egyértelműen bizonyították a tábor létezését. Az 1973–74-ben végzett újabb ásatások végleg megerősítették, hogy a nevezett helyen valóban római katonai tábor állott. Négyzet alakú falainak lekerekített sarkait és a délkeleti és északnyugati oldalán a kapuk és a kapubástyák falait is megtalálták. Az erőd mérete 90×70 m, falainak vastagsága 1,35 m volt. A kutatóárkokból fémből készült eszközök, érmék, bélyeges téglák és egy feliratos kő került elő. A szakemberek megállapítása szerint Nagyborosnyón veszedelem esetén azonnal felhasználható harcképes lovas csapatokból álló tábor állomásozott. Székely Zoltán ennek a csapattestnek ittlétét Kr. u. a II. század elejére, Hadrianus, illetőleg Antonius Pius uralkodásának idejére helyezte. Ezt számtalan érme és bélyeges tégla bizonyítja, melyeket a Székely Nemzeti Múzeumban őriznek. De nemcsak eddig tartanak az igaz mesék, ugyanis Borosnyó központjában emelkedett
Elkészült a ravatalozó
...az Oltárhegy és rajta Székelynéz vára
Hol van az Oltárhegy? – kérdeztük a faluban látogatásunk alkalmával. Tetejére néhai Nagy Lajos volt református lelkipásztorral, helytörténésszel mentünk fel. Ott van jelenleg a település temetője. Magasan uralja a környező vidéket, tetejéről, ha tiszta az idő, belátni az egész Felső-Háromszéki medencét és az azt körülölelő hegykoszorút. Nevét 1722-ben említik, ahol valamikor „jelentős épület állott”, és mésszel rakott falmaradványokat dobott ki itt az ekevas. A tetőig felnyúló temető sírjainak ásásakor még napjainkban is fel-fel bukannak a kérdéses romok. Sajnos, a helyi hagyomány már elfeledte az egykori „várat”, de dokumentumok arról győznek meg, hogy itt egy őrtorony állott. Erről tanúskodik Lajos királynak a várhegyi királyi vár várnagyához 1354-ből keltezett meghagyása, miszerint, idézzük: „a vártól (ti. Várhegytől – Kgy. Z. megj.) kétszáz dűlőnyire eső Zechelneez nevű, régen épült, most azonban elomlott őrtornyot vagy »előváracsot«, mely sem kémkedés, sem védelemre nem alkalmatos, ha kastéllyá átalakítható nem lenne, rontsák le, fenntartván azonban őfelségének ezen váracs fekhelyéhez való rendelkezési jogát”.
A Székelynéz várát a vidéket is bebarangoló és kutató Orbán Balázs is az Oltárhegyre helyezi. „Természetes, hogy a már 1354-ben romban hevert váracsnak csekély maradványai létezhetnek...” – jegyezte fel később a Székelyföld leírásának egy újabb kiadásához készített toldásai között. „Tetőlapja most szántás alatt van s így teljesen átalakult, de a tulajdonosok állítják, hogy gyakran akad ekéjük régi alapfalakba, melyeknek meszes kövei itt hevernek a barázdákon halomra gyűjtve. Régen magas falak koronázták a hegycsúcsot, abból épült fenn a tetőn a falu első temploma s több mint húsz udvarháza” (1867). Orbán csak sejti, hogy az Oltárkőn (így nevezték akkor a mai Oltárhegyet – Kgy. Z. megj.) álló régi templom éppen Székelynéz várának leomlott köveiből épülhetett. Alkalmatlan lévén a magas helyre való feljárás, a régi templom helyett anyagának felhasználásával újat építettek az Oltárhegy lábánál. Ez a hely sem menekülhetett meg azonban az óriásoktól: mélyében pincék vannak és azokban elrejtett kincsek.
„A hol kincs van elásva a mélyben, időnként lángok csapnak fel a magasba” – állították adatközlőink. Most éppen öt esztendeje annak, hogy láttunk lángot kigyúlni az Oltárhegy tetején. Azt azonban mondanunk sem kell, hogy az eltelt évszázad alatt az Oltárhegyen ásatásokat nem végeztek. A falu monográfiáját megíró Nagy Lajos egyházi levéltári adatok alapján állította, hogy Székelynéz alacsony romjai a XVIII. század derekáig még állhattak, mert ennek köveiből építették az 1762-ben újraépülő második templomot és melléje az 1792-ben emelt harangtornyot. Nagyborosnyó jelenlegi, felújított harmadik temploma 1854-ben épült az említett régi templomok anyagából – erősítette meg Németh Zoltán tiszteletes az egyházközség lelkipásztora. „Az oltárhegyi régi templomhoz egy földalatti fedett folyosó vezetett, melybe egy kőajtó volt beépítve” – folytatták adatközlőim. Írott dokumentum szerint az Oltárhegy neve régen Altus Altarie volt, és ott lehetett a székely ősök áldozati oltárköve, onnan származik az Oltárkő elnevezés is. Vajha kerülne pénz, kedv és lehetőség, hogy régészeink átkutathassák egyszer az Oltárhegy tetejét is, hogy fény derülhessen Borosnyó történelmének e fehér foltocskájára is. A helyiek elmondták, hogy elfoglaltságuk ellenére is kíváncsiak a múlt eseményeire.
Az Oltárhegy lábánál megépült a település új ravatalozóháza, elkészült a községhez tartozó cófalvi ravatalozó terve, s jövő esztendőre számítani lehet a lécfalvi halottasház építésére is. Ilie Nicolae polgármester elmondta, hogy nyertes pályázatokból hamarosan elkezdődik a borosnyói önkormányzat székházának felújítása, megerősítése és korszerűsítése, ami javít majd a községközpont arculatán, beindult a település teljes kataszteri felmérése, ami elengedhetetlen a településfejlesztési munkálatok kivitelezése szempontjából.
