Pálmai Tamás
„Nyelvében él a nemzet” – ezt a mondatot először Széchenyi István mondta. Majd Kodály Zoltán pár évvel később úgy fogalmazott: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” A magyar kultúrát pedig csak magyarul lehet megérteni és csak magyarul lehet továbbadni.
Ezzel – nyelvében él a nemzet – kezdte a jó pásztor vasárnapján nigériai papunk is a békési szentmisét. S így folytatta: „A magyar családoknak magyar gyermekek kellenek és magyar papok. Az, hogy én itt vagyok, azt jelenti, hogy baj van. Magyar papnak kellene itt állnia. De nincs. Tőlünk nyugatabbra pedig még rosszabb a helyzet, ott minden második, harmadik lelkész idegen. Régebb a nagy családokban legalább egy gyermeket papnak szántak. Ma még a nálam tanulók – tehát egyházi pályára készülők – közt is kevés a nagycsaládos, és ha rákérdezek egy kétgyermekesre, adná-e papnak az egyiket, azt feleli, hogy Isten ments! Ha ezek után megkérdem, hogy akkor én mint pap többet adtam-e neked, mint te adnál értem, halkan rebegi, hogy igen. Nos, akkor ezek szerint becsülj engem, és imádkozz értem és a papi, szerzetesi hivatásokért – felelem.”
Velős szavak az atyától. De igazak. Hogyan jutottunk ide, és miért, az jó kérdés. A hívek szerint a papok miatt, a papok szerint a hívek miatt. A kereszténydemokrata politikusok szerint mindez a neoliberalizmus miatt van, az egyháztörténészek szerint pedig a Nagy Francia Forradalom óta rohanunk a mélybe. A baloldali sajtó szerint az inkvizíció, a pápai kapzsiság, a korrupció, a hiteltelenség és pedofília áll emögött. A ma még hívő, templomba még járó keresztények zöme szerint egyik sem kizárólagosan igaz, de mindegyik állításban van olyan igazság, amiből okulni kellene. Mert ez a sarkalatos kérdés is olyan, mint minden, ami miatt a mai életünk olyan-amilyen. Olyan-amilyen, mert könnyebb sírni, hogyha valami rossz, mint tenni ellene.
A mai világunk arról szól ugyanis, hogy nem mondjuk ki a dolgokat. Tisztelet a nagyon ritka kivételnek, aki, ha megteszi, rögtön megmagyarázzák, hogy nehéz gyermekkora miatt frusztrált, locsog összevissza, mert nem volt még a lélekturkálóban, ahol a szakemberek kibeszélnék belőle a még szólni merő embert, hogy aztán kedves zombivigyorral kommunikálja a semmit. De nekünk akkor is meg kell szólalni, ha minden összeesküvés-elmélet való igaznak bizonyul. El kell mondani, hogy bizony a király meztelen. Hogy igenis a gyermeknek is káromkodni lesz kedve, ha a korunk korifeusainak szavát hallja.
Jó pásztor kell nekünk, sürgősen, amíg teljesen be nem rekedünk.
