Sándorunk (mert a miénk, háromszéki, kézdivásárhelyi, ahol 1980-ban látta meg a napvilágot) hallgatott a szóra, nekiállt átírni a Grant kapitány gyermekei regényt, Verne művét. Aztán vagy megszeppent a vaskos, hömpölygő regénytől, vagy Latinovits Zoltán Ady Endre-szavalatai tüzelték fel a lelkét, ezt pontosan nem tudni. Mindenesetre lemondott Verne művének ellopásáról (az is lehet, egyszerűen lusta volt, erről bővebben A lusta dög című, 2017-ben megjelent prózakötetében), és nekiesett verseket fabrikálni. De előtte még átolvasott néhány esztendőt. Ez idő alatt alig mozdult ki a házból, szülei végül egy pszichológushoz is elcibálták, aki megnyugtatta őket: nincs semmi baja a gyermeknek, majd egy szép leányka eltereli a betűfalás útjáról.

Ám a betűfalás útjáról csak a zene és a színház megszeretése térítette el ideig-óráig. Sándorunk tagja lett a kézdivásárhelyi amatőr színházi csoportnak, együttesekben is játszott, akkor még nem tudta, hogy – punkzenét. Ha jobban belegondolok, akkoriban sok mindenki sok mindent nem tudott, hiszen a kilencvenes években akkora zűrzavar volt az országban, minőt Hrabal sem tudna megírni isteni műveiben. 2005 környékén aztán Kolozsvárra csavargott költőnk, érthetetlen okból beiratkozott az antropológia szakra, kételkedőknek mondom, hogy el is végezte. Ennyi ha történt címmel jelent meg első verseskötete az Erdélyi Híradó Kiadónál, az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban. „Mint kit csónak már nem visz s a Sztyxet / Ússza magában s a parton betér / S címez imákat nem létezőkhöz / Nevet magában s az útról letér // Mint kit a föld is kivet gyomrából / S egy árokban ülve ásít s kiköp / Ingét a sártól s a szemét kaparja / Zokogni próbál s csak sóhajt s böfög” – e néhány sor erős bizonyítéka annak, hogy bizony költő érkezett. Kötetéért meg is kapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának debütdíját. 2007-ben már Mi nem lóg ha áll címmel próza- és verseskötettel jelentkezik, a próza döbbenetes, a lét különféle, meglehetősen tragikus formái mutatkoznak meg benne egy eléggé kiábrándult szerző szemszögéből. E korszak harmadik termése a 2010-es Múzsák, trágyás szekérrel verseskötet – úgy tűnik, bármivel is érkeznek, a múzsák nem hagyják cserben a szerzőt: „S a költészet igen / Fontos az volt csak / Jó rímet lopni / Dívott nagyon / Zsák is a foltját / Lettünk egymásé / Divatból kiment / Seggen rúgottak.” Többek közt ilyen és hasonló sorokért, életérzésekért próbálta néhány kritikus, pályatárs a szerzőt egyfajta villoni szerepbe kényszeríteni, ő azonban magasról tett erre, és igaza is volt: Sándor valami más, megvan a saját világa, miként megvolt Villonnak is.

Érzésem szerint munkássága valójában két részre osztható. Az első három kötettel lezárul valami, s ehhez a lezáráshoz az is hozzájárul, hogy a költő a Hargita megyei Csíkszépvízre költözik, családot alapít. 2012-ben jelentkezik a Sanyi bá kötettel – székely egypercesek, melyek a székely humor legjavát tárják az izomgörcsig röhögő olvasó elé. Rendesen robban az okoskodó, falujából ki sem mozduló, nagyotmondó, a dolgokat sajátos szemléletével (jól) látó öregúr, a könyv több kiadást is megér, többek közt Magyarországon is. A humorfergeteg mellett jelenik meg 2014-ben a budapesti Orpheusz Kiadónál a Magányos nőknek, bukott fiúknak verseskötet. Kérdéses, miért nem kapott nagyobb kritikai figyelmet a könyv ilyen sorok mellett: „A népet amelyről családnevem kaptam / Zseniális írói és elmebeteg gyilkosai tették ismertté / Országukban nem jártam nyelvüket nem értem / Mégis valahányszor haldokló embert látok / Mindig dalolni támad kedvem.” 2017 ismét a humor területére tereli Sándort, megjelenik a már említett A lusta dög opus, melyben a flekkenfalvi Szilveszter Dánielé, az ugyancsak rossz anyagi körülmények között tengődő lírikusé a főszerep. Az ízes székely humor mellett megfér a könyvben némi önirónia is, hiszen miféle alkotó az, aki a maga baján nem tud nevetni. Ugyancsak 2017-ben jelenik meg A sziklahitű király, melyben Sándor kalandregénnyel jelentkezik: Szent László legendáját dolgozza föl gyerekek számára (és nem csak). Mindemellett a Székelyföldi Legendárium rajzfilmsorozat forgatókönyvein is dolgozik. 2018-ban jelenik meg pályájának alighanem legerősebb verseskötete, a Szégyen. A sorok magukért beszélnek: „Magyartanár volt, költőnek készült, / rajtakapták egy tanítványával. / Börtönbe került, onnan utcára, / remeg a feje. / Hetente kétszer viszik fürdetni, / a gumikesztyűtől merevedése van. / Zokog és nevet, pofozza magát. / Azt hajtogatja, túl szomorú írni”. Hozzátartozik a kötet előéletéhez, hogy a szerző egy olyan szociális otthonban dolgozott, és írta az ott látottak hatására a verseket, amely gyakorlatilag végállomása a perifériára jutott embereknek.

Nem meglepő, hogy a Szégyen után 2021-ben munkássága elismeréséért megkapja a József Attila-díjat. Ugyanabban az évben jelentkezik az Idegen állat verseskötettel, amely érzésem szerint némileg folytatása a Szégyennek, ám ugyanakkor addig be nem járt területekre is lép. Ezzel a kötettel ismerkedhet meg a sepsiszentgyörgyi közönség május 18-án 18 órától a Tein Teaházban.

Miklóssi Szabó István