Előttem két tengerkék szeme, mindig leste a tanító szavait. Kitűnő tanuló volt különösen számtanból, de minden érdekelte. Ezért csodálkoztam, hogy egy ideig megrekedt. Szóvá is tettem későbbi találkozásunkkor, hogy többet vártam tőle. Azt mondta, most már igyekszik pótolni, amit kihagyott, és a világot is jobbá szeretné tenni. A világot nem tudta, de a környezetét igen – és meg is tette. Hála a családjának, hogy erőt és biztatást adtak, hogy a kitűzött célt elérje. A legnagyobb cél pedig itt, a földi létben ember lenni mindig, minden körülményben. 

Kedves Feri, arra kérlek, hogy a szívedben lévő szeretet-, becsület-, szerénységmagból küldjél egy maroknyit a földre is, hátha kicsírázik belőle azokban is, akik ezekkel nem rendelkeznek. Akkor nem éltél hiába, hosszú betegséged jutalma lesz.

Nyugodjál békében!

Fazakas Ibolya