A Várhegy nemcsak földrajzi helynév, hanem település is Lécfalva határában, hozzá kötődnek a háromszéki székelység XVI–XVII. századi jelentősebb eseményei. Cófalva és Lécfalva között, a Feketeügy jobb partján a folyó mint valami védelemre szoruló sasfészket öleli körül. Történelmi helyszínként könyvelhetjük el, bár ezt még csak egy figyelmet felhívó tábla sem jelzi a honismereti útra érkező látogatónak. A háromszéki székelyek által fejedelmi parancsra épített várat – csodás képe lehetett annak a reneszánsz építménynek ott fenn, a tanúhegyen – önmaguk rombolták le. A kor erdélyi fejedelmei ugyanis nem értettek egyet a székelyek által követelt kiváltsági jogokkal, így a kényszer Mihály vajda felé irányította őket. A várhegyi küzdelmet, a kort és históriáját legjobban ismerő Demény Lajos (1926–2010) történészhez kell fordulnunk. De ne kezdjük a mesét az események végével a tüneményes gyorsasággal eltűnt várunkról, a Székelybánjáról.
Ahol a Székelybánja állott
Várhegy dombja a felső-háromszéki róna síkjából kiemelkedő tektonikus tanúhegy, melynek tetején gyepszőnyeg és vetés alatt szunnyad az egykori reneszánsz típusú vár s belső épületeinek alapjai. A szép és bizonyára hatalmas várat oda kell képzelni Várhegy tetejére, mert falai eltűntek, alig emelkednek ki valamicskét annak síkjából, és sehol nem találunk eligazító magyarázatot adó táblákat a térségben. Pedig szükség volna ezekre, de nincsenek, és nem azért, mert „majd ellopják a cigányok”, hanem azért, mert pénzbe kerülnek, „macerás azoknak az elhelyezése”, netalán még le is festhetik fekete festékkel azok, akiknek valamiért kellemetlen történelmi emléket idéz fel. De hát mit tegyünk, ha ezen a vidéken annyi évszázada együtt lakunk többségi és még nem többségi nációkkal.
Egyike volt ez a kevés háromszéki fejedelmi várnak, s hogy csupán három és fél évtizedig – 1562 és 1599 között – trónolt ezen a magaslaton, azt bizonyítja, hogy a háromszéki székelység egyik legviharosabb időszaka a XVI. század volt, olyannyira viharos, hogy 35 év alatt felépült és el is tűnt egy jelentős erődítmény.
Kétszáz évvel ezelőtt a Feketeügy még majdnem teljesen körülfolyta a Várhegyet. A néphit szerint földhalmát „rabokkal hordatták oda a királyok, mert azelőtt ott sima volt az egész hely”. Hogy ez mennyire nem így volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Várhegy déli oldalában kőbánya működött, ahonnan a geológiai korokban elsüllyedt tanúhegy (kiemelkedett sziklahegy teteje) homokkövét bányászták a környékbeliek, azt a követ is, amelyből a várat s majd később a körülötte fekvő épületeket emelték. Hogy a magaslat nagyon régen lakott hely volt, az is bizonyítja, hogy a tetején az 1949-ben végzett régészeti ásatások kő- és bronzkori leletek mellett római temető maradványait tárták fel.
A vidék szájhagyománya arról is szól, hogy éppen Várhegyig nyúltak le a dálnoki erdős magaslatok, s ez azért volt fontos, mert ezeknek védelme alatt el lehetett menekülni a várból végveszély idején fel, a Dálnok mögötti erdőségekbe.
Várhegy magaslatáról a szélrózsa minden irányába jó kilátás kínálkozik, stratégiai szempontból előnyös fekvése volt, s mint ilyen, Erdély egyik legfontosabb őskori lelőhelye. A legelső település itt a korai neolitikumban létesült, de megtelepedett a rézkor, majd a bronzkor embere is e helyen. Nagyobb ásatásokra azonban csak a XX. század derekán került sor.
Várhegy, a várhely és a régi kőbánya
A székelyek „véres farsangja”
Ahhoz, hogy a ma már nem látható és az utókor által Székelybánja néven emlegetett fejedelmi vár egykori jelentőségét érzékelni tudjuk, rá kell pillantani röviden a viharos XVI. század erdélyi és háromszéki eseményeire. Régészeti leletek, írott bizonyítékok igazolják, hogy Várhegy tetején eredetileg egy fából készült vár állott. Két sorban elhelyezett és az anyakőzetig beásott, 25 cm átmérőjű, leégett végű oszlopait ugyanis megtalálták az ásatások alkalmával. Hogy itt egy „királyi vár” állott, azt Nagy Lajos királynak egy 1353-ban kelt levele is bizonyítja, melyben parancsot ad Lőkös mesternek, a székelyek és Brassó ispánjának és Orbán várhegyi királyi várnagynak, hogy a várhegyi királyi végvárat, melyet hajdan a székelyek a régi királyok parancsára a pogányok és besenyők ellen építettek, javíttassák ki és jól erősíttessék meg. A későbbi kutatások szerint ez a vár porrá égett.
Az 1559-es gyulafehérvári országgyűlésen II. János király, vagyis János Zsigmond fejedelem megvonta a közszékelység régi kiváltságait, ami kiváltó oka lett az 1562-ben kirobbant általános székely felkelésnek, mely nem csak János Zsigmond ellen, hanem az egész nemesség ellen irányult. A véres küzdelem a székely hadak vereségével végződött. „A megtorlás azonban iszonyú volt, mert a vezetők karóba húzattak. A felkelésben részt vettek közül soknak kezét, fülét vagy orrát vágták le” – írta Demény Lajos, a kor egyik legjobb ismerője. Százak szenvedtek Görgény s Gyalu várába zárva. János Zsigmond, hogy elejét vegye a közszékely támadásoknak, királyi várak építését rendelte el a Székelyföldön, ahonnan azonnal el lehetett fojtani bármely székely zendülést. Székelytámad lett a Székelyudvarhelyen épült vár neve, míg a háromszéki Várhegyen emelt vár a Székelybánja nevet kapta.
Az ellentétek további éleződése újabb támadásokhoz, felkelésekhez vezetett: 1571-ben Báthory István, majd 1581-ben már a közszékelység szabadságjogait lábbal tipró Báthory Zsigmond uralkodása alatt. Az egyre fokozódó török támadások miatt 1595 őszén Báthory Zsigmond hadba hívta fejenként a székelységet, de a hadba vonulást a közszékelyek az 1562 előtti szabadságjogok visszaadásától tették függővé. A fejedelem ezt az 1595 szeptemberében kiadott szabadságlevelében biztosította. Báthory Zsigmond azonban hitszegő lett, a főnemesség hatására visszavonta a szavatolt és megadott jogokat, és ez lett a kirobbantó oka a székelyek 1596-os felkelésének, amely a nemességen állott bosszút, a Báthoryak kiirtását tűzte ki célul. A megtorlás ez alkalommal is kegyetlen volt, ezt nevezi a történetírás a székelyek véres farsangjának.
Ekkor tanította móresre Kézdi-, Sepsi- és Orbaiszék székelyeit a megtorlás ura, a hadával itt randalírozó Ravazdy György. Látva a közszékelység elkeseredését, 1599 őszén ennek a kihasználására készült Mihály vajda is, aki a prágai udvarral törökellenes szövetségre lépett, hogy leszámolhasson a Báthoryakkal, és Gyulafehérváron olyan szabadságlevelet adott ki, amellyel visszaállította a Báthoryak által megvont székely szabadságjogokat. A közszékelyek megtámadták a nemesi kúriákat, üldözték, vágták a nemeseket, felgyújtották az udvarházakat, bosszút álltak a sorozatos felkelések leveréséért, és készek voltak Mihály vajda táborába állni. A csík- és gyergyószékiek mindaddig nem voltak hajlandók Mihály vajdához csatlakozni, amíg a vajda ki nem adta a parancsot a vár lerombolására. A vajda ezt oklevélben biztosította, a székelyek melléje álltak, és a Várhegy lábánál összegyűlt háromszéki székelység, mert ők ragaszkodtak a legkövetkezetesebben régi szabadságjogaikhoz, földig lerombolta a Várhegyi várat.
Percnyi pihenőre kérem az olvasót, mert eszembe jutott, hogy amikor Sepsiszentgyörgyön felavatták Mihai Viteazul (1557–1601) román fejedelem lovas szobrát és szoborcsoportját, egy azt szemlélő idősebb férficsoportból megkérdezték tőlem, hogy: Zoli bátyám, volt-e valamilyen köze Mihály Vitéznek Háromszékhez és a székelyekhez? Igennel feleltem, s elmondtam, hogy a vajda, ahányszor küzdenie kellett Havasalföldön a törökökkel, mindig a háromszéki székelyeket hívta magával. Ajánlanék elolvasni egy-egy magyar nyelvű történelmi témájú könyvet is, mert ezekben is bőven van szó erről. A szoborcsoport felirata a következő: „A Havasalföld, Erdély és egész Moldvaország uralkodója 1595–1601” (George Rădulescu Gir alkotása, 1982).
Várhegyi imaház
Lécfalva, a székely országgyűlések helyszíne
A Székelybánja vár mérete 60×60 méter volt, formája négyszögletes. Falait a négy sarkon négy kiugró óolasz bástyával lehetett védeni. Falait három öl magasságban az oda látogató Orbán Balázs 1868-ban még látta. A későbbi ásatások szerint a várat előbb felgyújtották és azután rombolták le. Az 1600. évi lécfalvi országgyűlés rendeletet hozott a vár újbóli felépítésére, erre azonban soha nem került sor.
A Várhegyi vár parancsnokai jeles emberek voltak, a parancsnokság legtöbbször együtt járt Háromszék főkapitányságával, a főkirálybírói tiszttel, nemegyszer mind a hat székely szék politikai főnökségével, sőt, a székelyek főkapitánya ranggal is. Várhegy első parancsnoka 1354-ben egy Orbán nevű személy volt. 1564-ben Petky Gábor a székelyek főkapitánya, 1582-ben osztopáni Perneszi István Háromszék főkirálybírója, 1589-ben rétyi Rozsnyai András, 1590-ben Ravaszdy György Kézdi-, Orbai- és Sepsiszék főkirálybírója, 1599-ben Sennyei Pongrácz fejedelmi tanácsos és főkirálybíró, alkapitánya Mikes Benedek volt.
Várhegy 1601-ben megszűnt fejedelmi erőd lenni, s eladományozták. 1578-ban Báthory Kristófé, majd a harmadszor is trónra hívott Báthory Zsigmond jó emberének, Csomortáni Tamásnak, Háromszék főkirálybírójának adományozza, 1616-ban pedig Bethlen Gábor Mikó Györgynek. 1675-ben a vár Nemes János főkirálybíróé, aki a várudvar nyugati részében díszes kastélyt építtetett. Végül a várhely a kuruc szabadságharc kudarca árán hirtelen háromszéki birtokossá lett zágoni báró Szentkereszty család tulajdonába került, a maradék várfal és a kastély még megmaradt köveiből szeszgyárat és istállókat építettek majorsági birtokukra. Ezeket 1946-ban elvette a román állam, állami gazdaság alakult, ahol kenyérhez jutottak a környék munkásai, 1989 után pedig megszűnt az állami mezőgazdasági részleg, a lakások vásárlás útján a munkahely nélkül maradt mezőgazdasági szakmunkások tulajdonába kerültek. Fészket rakott a kényszer, az egykor zajos élet csendesebbé vált, s ki ahol tehette, nyakába véve az ingázás nehézségeit, munkát keresett magának. Az egyik tömbház alagsorában jelenleg elemi iskolai és óvodai oktatás működik, az ott élő, többnyire református többség számára imaházat létesített a szomszédos cófalvi anyaegyházközség. Várhegytől, mondhatni, dobásnyira fekszik a gazdag történelmi múltra visszatekintő Lécfalva.
Csak akarni kellett
„Szegény gazdagok”
Találtak egy új ragadványnevet Lécfalvának a borosnyóiak. Elmondták, hogy „határának kiváló talaja van, tehetős, gazdag település volt, önálló református egyházközséggel, híres szónok papokkal, erdős területeit-legelőit a bodzavidékiek hiányosan szolgáltatták vissza, a munkaképes fiatalság elhúzódott munkahelyet keresni, az öregeknek nehéz lett már a mezei munka – szegények lettek az egykori gazdagok!”
Még él az a szájhagyomány is, miszerint „Lécfalva keleti szélén állt régen egy vár, Egyed vára volt a neve. Körülötte három kicsi falucska volt: Galat, Korpács és Depső. Ezeknek a tatárok által megfutamított és meggyérített lakói alakították Lécfalvát.” Az 1332-es regestrumban, de még 1567-ben is csak 28 kapuja volt. 1537-ből írásban emlegetnek egy Szent Miklósnak emelt templomot, helye azonban ismeretlen. A mai templom helyén volt a falu második, várfallal körülvett XV. századi temploma, amelyről tudtunkkal sem tárgyi, sem írott dokumentum nem maradt fenn. Az épület jelenlegi formáját az 1878-as átépítéskor kapta. Belsejében található a faluközösség millecentenáriumi emléktáblája, cintermében pedig a magyar szabadságharc és a két világháború emlékműve. A falu központjában látható az 1908-ban emelt faluháza, ma kultúrotthon.
Számos jeles család származik Lécfalváról: Gyárfás Győző (1855–1912), Sepsiszentgyörgy város főmérnöke, számos útszakasz, emlékmű tervezője és építője, a Szacsvai család lécfalvi ágából származott Szacsvai Sándor (1752–1815), a Magyar Hírmondó szerkesztője (1784–1792), műfordító. Lécfalvi famíliából való volt Keresztes Károly (1891–1944) zeneszerző – lapunk elődjének, a Székely Népnek (1940–44) a szerkesztője –, aki lakásában fogadta vendégül 1927-ben Bartók Bélát sepsiszentgyörgyi koncertje alkalmával. Jeles szülötte volt a földrajzi utazó és író Barátosi Balogh Benedek (1870–1945), valamint a jeles fotográfus-fotóriporter Bartha Árpád (1937–1981), akinek emlékkopját állított a szülőfalujában az utókor.
Lécfalva gondjai felől a nagyborosnyói önkormányzat tagjától, Dénes Lászlótól, a Leza Egyesület elnökétől, falufelelőstől érdeklődtünk, aki évek óta lelkes szervezője a helyi magyar közművelődésnek. A borosnyói polgármesteri hivatal segítségével és pályázatok révén a világjárvány előtt gyerek-fúvószenekart és tánccsoportot szerveztek, melyet részben szétzilált a járvány. A tánccsoportnak már vannak újabb tagjai, a szülők anyagi hozzájárulásával sikerült újjászervezni, részt vettek a Brassói Magyar Napokon és a Szent György Napokon, folynak a próbák, már van meghívásuk erre a nyárra is, táncoktatójukat is a szülők támogatják. A hideg időkben a próbákra tüzelőt kaptak a hivataltól, termet béreltek az iskolában. Nagyobb gond a zenekar, fenntartása pénzbe kerül, újjászervezését az önkormányzat eddig nem tudta anyagiakkal támogatni, pedig résztvevői voltak a térség fúvóstalálkozóinak. Van szabadtéri színpaduk, pótolni kellene a kis zenészek lélekszámát, jelentkeztek újak is, remélik, hogy Kertész Barna tanító úr, eddigi karmesterük továbbra is segíteni fog – sorolta Dénes László. A Leza Egyesület 8600 euróra pályázott a Progressio Leader akciócsoportnál, s ha nyertes lesz, beszerezhetik a legszükségesebbeket a művelődési munka fenntartására.
Bármennyire apadó Lécfalva népessége, örömmel újságolta Kertész Barna tanító, hogy azért még maradt egy maroknyi fiatal, akik 2021 óta hallatnak magukról. Egyházi és nemzeti ünnepek idején rendezvényeket szerveznek gyerekeknek, felnőtteknek, a környezetvédelmi és a közösségi tevékenység példaképei, a csapat neve Minta – tudtuk meg alelnöküktől, Kertész Ákostól, aki azt is elmondta, hogy a református egyház közösségi termében adott helyet számukra a falu református lelkésze, Péter Barna tiszteletes.
.jpg)
