Farcádi Botond
Ezzel az oly jól ismert szlogennel hívták fel magukra a figyelmet az U Craiova szurkolói hétfő este a Sepsi OSK elleni bajnoki mérkőzés során. Mondhatnák sokan, olyan nagy újdonság nincs ebben, hiszen romániai sporteseményeken rendszeresen előkerülnek ezek a magyarellenes jelszavak, focimeccseken különösen gyakori ez a skandálás, pár év tapasztalat után pedig már azt is tudjuk, mely szurkolótáborok a legvehemensebbek – ezek közé tartozik a magát igazinak hirdető U Craiova ultra-szektora is. Az igen-igen lassan csituló hokis székelyhimnusz-botrány után végképp nem váratlan a magyarellenesség eme újabb erőteljes megnyilvánulása – a nacionalista indulatok felkorbácsolása ilyen és ennél sokkal durvább következményekkel is járhat –, a hétfő este történtek kapcsán azonban mégis érdemes elidőznünk és pár tanulságot megfogalmaznunk.
Az első, ami említést érdemel, az a bírói testület gyors, határozott és bátor reakciója. Az Adrian Cojocaru galaci játékvezető irányította bírói csapat pillanatig sem habozott: amint fölcsendült a lelátókról a magyarellenes rigmus, azonnal megszakította a mérkőzést, és addig nem is indította újra, míg a hangosbemondó ismételt kérésére abba nem hagyták a szurkolók a megbélyegző skandálást. Tették mindezt nem is egy, de két alkalommal ugyanazon a mérkőzésen. Jóllehet, a szabályzat világosan előírja ezt az eljárást, a román fociban mégis ritka, hogy a játékvezetők ilyen bátor, a hazai közönség haragját, a mérkőzéseket közvetítő televíziók rosszallását kiváltó döntést hozzanak. Ha a Román Labdarúgó-szövetség legalább feleennyire szigorúan lépne fel a lelátói idegengyűlölet ellen, ha nem nevetséges mértékű, ötezer lejes bírságokat szabnának ki hasonló gyűlöletmegnyilvánulás esetén, hanem az Európai Labdarúgó-szövetséghez (UEFA) vagy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséghez (FIFA) hasonlóan zárt kapus mérkőzésekkel büntetnék a hazai csapatot, minden bizonnyal visszaszorulna e jelenség.
A másik ugyancsak említésre méltó, de korántsem ennyire dicséretes mozzanat, hogy a román nyilvánosság milyen szédületes gyorsasággal siklik át hasonló ügyek fölött. Hogy miközben egy ártatlan, senki ellen nem irányuló, senkit meg nem bélyegező, semmiféle kirekesztésről, gyűlöletről nem szóló székelyhimnusz-éneklés egy hét után is téma a sport- és a politikai sajtóban, a lelátókról százak, ezrek által ordított, a televíziók által élőben közvetített gyűlöletcunami, az ország egymilliósnál nagyobb lélekszámú közössége elleni nyílt uszítás, egy szomszédos állam minősíthetetlen hangvételű gyalázása – voltak ugyanis Magyarország-ellenes szólamok is – alig-alig éri el ingerküszöböket. Mintha senki nem érezné ennek a súlyát, mintha természetes lenne ez a romániai sportvilágban, a romániai közéletben, hogy a magyarokat mindenki úgy és akkor szidalmazza, ahogy és amikor akarja. Hallgatnak a nagy román jogvédők, a kisebbségi ügyeket modellértékűnek beállítók, a bukaresti média megmondóemberei, hallgatnak a politikusok, nem interpellál a Románok Egységéért Szövetség (AUR), nem nyilatkozik habzó szájjal a közlekedési miniszter, nem akarják a koalíció napirendjére tűzni az ügyet, elfordítja fejét mindenki szégyenkezve vagy csak cinkosan – csend van.
Végül is nem történt semmi különös, csak a szokásos: magyarokat gyaláznak élő egyenesben Romániában.
