Ezt én — egyesekkel ellentétben, akik rontom-bontom kedvükben olyan véleményeket is eleresztettek, hogy jobb lenne, ha nem lenne sem parlamenti, sem kormányzati reprezentáció — fontosnak tartom. És fontosnak tartom annak a mintegy kétszáz magyar tisztviselőnek, főtisztviselőnek a jelenlétét is Bukarestben, aki kormányzati szinten, e mellett vagy közvetlen ez alatt végzi a dolgát. Nem vagyok cinikus, irigy és destruktív sem vagyok, az sem zavar, ha magasabb a fizetésük, mint a téesznyugdíjasok jövedelme. Az zavar, ha nem végzik a dolgukat, ha csak a szájuk jár. Ha van ilyen, ezektől nem csak a választásokon győztes politikai alakulatnak érdeke megválnia, hanem a magyarság egészének.

Maradjunk hát a parlamenti és szenátusi kerítésen belül, mert másképp annyi jutna nekünk, amennyit onnan alamizsnaként tessék-lássék kihajigálnak. Az sem tragédia, ha ilyen-olyan román pártok számítanak vagy éppen igényt tartanak a magyar kormányzati jelenlétre, s az sem végzetes baj, ha ellenzékből kell folytatni a küzdelmet, és ebben a helyzetben sem tévedünk az önsorsrontás útjára.

Amiért én most elégedetlenkedem, az a választási részvétel gyalázatosan alacsony volta. Ha a magyarság csak ennyire képes — meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről, hiszen erre az előző választások idején bőven volt példa —, szóval, ha a magyarság közös akaratából, kollektív erejéből csak ennyire futja, akkor ne beszéljen itt senki autonómiáról, egyebekről. Szomorú vagyok, mert egy mélységesen igaztalan negatív kampány áldozatai vagyunk, mert tudom én, látom én, hogy a politikai csermelyek vagy folyók mindkét partján vannak hiteles és bennünket képviselni képes emberek. Azok között is, akiket a mostani iszapbirkózásban besároztak, összekentek, összepocskondiáztak.

Tudtunk mi, magyarok előző megmérettetések alkalmával erőt, közös erőt és közös akaratot felmutatni. És minden bizonnyal tudunk ilyen helyzetet teremteni ezután is. Abban az esetben, amennyiben hagyjuk egymást érvényesülni, ha egy picit örülni tudunk a másik, a mások sikerének, és nem döngöljük a sárba őket, ha nem szerepük és érdemeik kicsinyes kicsinyítése uralja értelmünket és érzelmeinket, hanem a közös siker öröme.

Választások után minimális udvariassági gesztus, hogy gratulálunk a győztesnek, s ha valaki vesztesként ébredt a választások másnapján, törülje ki szeméből az álmot, és konstruktív ellenzékként segítsen a befutó győzteseknek, hogy végezhessék a dolgukat. Ők pedig arra vigyázzanak, hogy ne önmagukat kellessék dicsérniük, hanem mások tegyék meg ezt. A hasznosságot és az eredményességet nem cifra szavakkal kell a közvéleményre rátukmálni, hanem igaz beszéddel, s az e mögött támasztékként álló cselekedetekkel.

Más országba szakadt hazanéző barátom csodálkozva mondta, és kellemes meglepetésként aposztrofálta, hogy az egyik bukaresti tévécsatornán kiegyensúlyozott, a két világháborúban vesztes magyarság érzelmeit is értelmező és megértő műsort látott. Igen, december elsején volt ilyen is. Képviselőinknek és mi magunknak ezt a ,,vonalat" kell erősítenünk. Erre, egyelőre, nagyobb esélyünk van, mint egyes és kettes környező országokban. A mostani választások számottevő sikere, a következő időszak belpolitikai életének meghatározója lehet az, hogy a magyarellenes hőzöngések gerjesztőinek fityiszt mutattak a választók. Nemcsak a kisebbségeknek, a románságnak, a román államnak is érdeke, hogy civilizált, az alapvető emberi jogokat biztosító, ezek alkalmazása fölött őrködő országként tagolódjék be Európába, amely az unió révén maga is annyiféle nemzet és nemzetiség szövetkezéséből áll össze.

Hogy ennek a folyamatnak szabad folyást biztosítsunk, ismét közös erőre és akaratra van szükség, s arra, hogy képviseletünk ezt felvállalja — felvállalhassa.

Egyszóval: többen kellett volna elmennünk szavazni. De még semmiről sem késtünk le: lesznek még választások, s az időt és a lehetőségeket a közösség javára kell kihasználni.