Kánikula
Kutyameleg, kánikula,
nyelvét kiveti a kutya,
budákol, a tűző, heves
nap elől árnyékot keres.
De alighogy hűvösre lel,
s leheverne, költözni kell:
falja az árnyékot a nap,
s az ebbe is beleharap.
Pillognak a récék, libák,
nem csinálnak most galibát;
kiapadt a kicsi patak,
mint a cérna, kettészakadt.
Itt-ott ha még van is, ami
víznek mondható valami,
odamennek a bivalyok,
s kimártják a kis patakot.
Egyedül egy árva csacsi
hangját lehet csak hallani,
megereszt egy bátor iá-t,
esőért az égre kiált.
Városi kánikula
Éjjel-nappal
forró katlan,
a hőség ki-
bírhatatlan.
Minden ház, mint
egy-egy kályha,
s mintha lépnél
eleven parázsra.
Se egy szellő,
se egy felhő,
se nyugatról
se keletről.
A nap mintha
megállt volna,
az éjnek is
nap a holdja.
S az utak, mint
sárkánynyelvek,
valósággal
sisteregnek,
s ugranának,
ha nem volna
híd alattuk,
a folyóba.
