Mese a kalmárról, aki meg akarta állítani a napot
Élt egyszer valahol egy gazdag kalmár. Béreseket fogadott fel, s látástól vakulásig hajszolta őket, nem engedett nekik pillanatnyi pihenőt sem. Hanem napszálltakor aludni tértek a béresek, s a gazdag kalmár ebbe nem tudott belenyugodni semmiképpen.
— Ezért fizetem őket? — háborgott magában. — Alighogy kimennek a mezőre dolgozni, már le is száll a nap, s hazamennek aludni!
Egyszer a gazdag kalmár új házat akart építtetni magának. Ácsokat fogadott fel, s azt mondta nekik:
— Ahány nap, annyi ezüst!
Magában meg azt gondolta: ,,Megépíttetem velük egy nap alatt a házat! De hogyan? Miképpen lehetne meghosszabbítani a napot?"
Elindult a kalmár keresni egy okos embert, aki megtanítaná rá, hogyan hosszabbíthatná meg.
Ment, ment a gazdag kalmár, míg egy faluba nem ért. Lopso Peduny lakott abban a faluban, a ravasz tréfák híres mestere.
Meglátta Lopso Peduny a kalmárt, elébe állott:
— Hová-merre megy, jó uram? Segíthetnék-e valamiben?
— Keresek egy embert — felelte a kalmár —, aki megtanítana rá, hogyan lehet meghosszabbítani a napot. Meggyűlt a bajom a munkásaimmal: alighogy fölkelnek, már le is feküsznek. Én meg nem azért etetem, fizetem őket.
— Ó, ó! — sajnálkozott Lopso Peduny.
— Mért is nem jött mindjárt hozzám, nagy jó uram? Majd én segítek a baján! Megtanítom, hogyan kell a napot meghosszabbítani! Egyszerű dolog az!
Magában meg azt gondolta: ,,Megállj csak, te hájas kalmár! Megállj, te kapzsi! Csúffá teszlek, de úgy, hogy mindenki rajtad nevet!"
Elvezette Lopso Peduny a kalmárt a házába, asztalhoz ültette, és azt mondta neki:
— Megtanítalak rá, nagy jó uram, hogyan lehet meghosszabbítani a napot. De fizetség jár érte!
— Jól van — felelte a kalmár —, nem bánom, megadom érte, amit kívánsz.
— Akkor hát jól figyelj. Öltözz fel jó melegen, végy fel vastag inget, az ingre mellényt, a mellényre zekét, a zekére bundát, szőrmekucsmát a fejedre, bélelt csizmát a lábadra, a kezedre prémes kesztyűt. Hogyha felöltöztél, végy egy hegyes villát, mássz föl a legmagasabbik fa csúcsára, ülj egy ágra, s tartsd vissza a villával a napot. Akkor majd nem tud lenyugodni! Nem lesz addig vége a napnak, amíg te nem akarod. Értetted-e, nagy jó uram?
Megörült a kalmár.
— Megértettem — mondta —, meg én! Hogyne értettem volna! No, most majd megtudják a munkásaim, hogy jó pénzért meg kell dolgozni! Köszönöm a jó tanácsot! Gyere el hozzám ünnepen, kapsz egy pohár pálinkát!
Hazatért a gazdag kalmár, s így szólt a munkásaihoz:
— Holnap addig dolgoztok, míg le nem száll a nap!
Magában meg ezt gondolta: ,,Majd én gondoskodom róla, hogy ne szálljon le! Addig tartom a villával, amíg el nem készül a ház!"
Reggel a kalmár fölvett egy meleg inget, az ingre mellényt, a mellényre zekét, a zekére bundát, szőrmekucsmát a fejére, bélelt csizmát a lábára, a kezére prémes kesztyűt. Fogott egy villát, fölkapaszkodott a legmagasabbik fa csúcsára.
Nézik az emberek, álmélkodnak, föl nem foghatták, mit vett a fejébe.
A kalmár meg felült egy vastag ágra, fölemelte a villáját, és elkiáltotta magát:
— No, béresek, ácsok! Míg a fáról le nem szállok, abba ne hagyjátok a munkát!
Hordják a béresek a gerendákat, az ácsok meg faragnak, gyalulnak, fűrészelnek, a kalmár pedig csak ül a fán, tartja a villát, fogja a napot.
A nap meg süti, perzseli, tűzi, égeti egyre erősebben. Melege volt a kalmárnak, szakadt róla a veríték.
Lenézett a fáról: mit csinálnak a munkásai? Fúrtak-faragtak, fűrészeltek, gyalultak.
Delelőre hágott a nap, a kalmár pedig úgy elgyötrődött, hogy alig bírta a villát. Azon járt csak az esze:
— Ugyan mikor száll már le a nap? Még megsülök idefönn. Soha életemben nem értem még ilyen hosszú napot!
Nem is bírta tovább. Ledobta a villát a földre, lemászott a fáról nagy üggyel-bajjal, s azt mondta:
— Nem tartom én vissza a napot, nincs annak semmi teteje! Menjen csak a maga útján!
És hazabotorkált: alig húzta a lábát.
Híre futott a dolognak a szomszéd falvakban, mindenki nevette az ostoba kalmárt. Ujjal mutogatott rá mindenki.
A szúnyog meg a ló
Legelészett a ló; a szúnyog, a közeli mocsár lakója pedig egy bokor ágán üldögélt. A ló legelés közben odaért a bokor mellé. Berzenkedni kezdett a szúnyog; és rágyújtott a maga kis szúnyogdalára. A ló azonban a fülét sem billegette rá. Megsértődött a szúnyog.
— Hé, koma, észre sem veszel?
— De most már látlak — mondta a ló.
A szúnyog körülszemlélte a lovat, elnézte sörényét, széles hátát, erős patáit, és bámulva zümmögte:
— Ó, milyen nagy vagy te, testvérkém! Talán még nálam is nagyobb vagy!
— Bizony, valamivel nagyobb vagyok — felelte a ló.
— Biztosan erős is vagy — folytatta a szúnyog.
— Hát nem panaszkodom, elbírom az ekét, márpedig az nem könnyű.
— Talán még a legyektől sem félsz!
— Minek félnék? Csapok egyet a farkammal, és elrepülnek.
— Talán még a bögölyök sem tudnak elbánni veled!
— A bögölyökkel már több bajom van: igen erőszakosak.
A szúnyog ekkor kidüllesztette a mellét, szétvetette a lábát, és rákezdte a kérkedést:
— Ugyan, komám, mit tudnak a bögölyök! Úgy látszik, te még nem ismered a mi szúnyognemzetségünket! Ha nagy is vagy, meg erős is, mi, szúnyogok egy szempillantás alatt elbánunk veled!
A ló rásandított a szúnyogra, csapott egyet a farkával, aztán így szólt:
— Ne kérkedj, te szúnyog! Nem tudtok ti engem legyőzni, ha még olyan sokan támadtok is rám!
— Legyőzünk! — erősködött a szúnyog.
— Nem győztök le — mondja a ló.
Sokáig vitatkoztak. A ló végül azt mondta:
— Vitával semmire sem megyünk. Mérjük össze az erőnket. Gyűjtsd össze a seregedet.
— Jól van, mérkőzzünk meg — állt rá a szúnyog. Felszállt a magasba, és riadót fújt a szúnyogoknak. Rajzottak a szúnyogok mindenfelől; a nyíresből, a fenyvesből, a rétekről és mocsarakból, a tavakról és ingoványokból. Elsötétítették az eget a legelő felett.
— Mind egy szálig itt vagytok? — kérdezte a ló.
— Mind egy szálig — felelte az izgága szúnyog.
— No, akkor ne vesztegessük az időt! Add ki a vezényszót! — mondta a ló.
A kötekedő szúnyog széttárta a szárnyát, és akkorát zümmentett, amekkora csak kifért kis szúnyogtorkán.
— Héj, derék vitézek! Rajta, az ellenségre!
A szúnyogok nagy döngéssel-zöngéssel ellepték a lovat, és belemélyesztették hegyes kis szívókájukat. A ló levetette magát a földre, és hemperegni kezdett a fűben. Addig hempergett ide-oda, míg az egész szúnyoghadsereget agyon nem nyomta.
Egyetlenegy szúnyog maradt csak életben. Ez nagy üggyel-bajjal kisimítgatta gyűrött szárnyát, aztán elrepült a kötekedő szúnyoghoz, és jelentette:
— Így meg így volt... Az ellenséget leterítettük. Ha maradt volna négy katonánk, aki lefogja a ló négy lábát, örökre végeztem volna vele. Lenyúztam volna a bőrét.
— Derék dolog, vitéz dolog! — dicsérte meg a szúnyogkatonát a kötekedő szúnyog, azzal repült az erdőbe, és eldicsekedett minden bogárnak: ilyenek vagyunk mi, szúnyogok, még a lovat is ledöntöttük a lábáról! Nincs a világon erősebb teremtmény a szúnyognál!
