Demeter J. Ildikó
Árgus szemekkel figyelte a román sajtó Novák Katalin erdélyi látogatását, kivesézték minden egyes pillanatát, és meg is találták a hibát benne: a nemrég hivatalba lépett magyar államfő (aki nem a holdról pottyant ide, az előző években többször is részt vett a tusványosi szabadegyetemen) ugyanis azt merészelte írni a közösségi oldalán, hogy kiemelt feladatának tartja az összmagyarság képviseletét, nem számít, hogy a határ melyik oldalán él, mert „A magyar az magyar, s pont”.
Nosza, legott ugrottak a szolgálatos hazafiak: már csak ez hiányzott a szlovéniai jégkorongbajnokságon elénekelt székely himnusz után, ez csakugyan több a soknál! Annyira, hogy nem csak a nyíltan nacionalista uszítók és megmondóemberek álltak be ugatni, hanem a külügyminisztérium is kiadott egy rendreutasító állásfoglalást, amelyben arra figyelmeztet, hogy „a nemzetközi jog alapján egy állam nem formálhat bármilyen jogot egy másik állam polgáraival szemben”, habár ezen a szinten (ahol nem önjelölt hősök, hanem felkészült szakemberek dolgoznak, legalábbis elvileg) már tudni illenék különbséget tenni egy nyilatkozat és egy jogi aktus között.
Érdekes egyébként, hogy ez a téma mennyire fekszik a bürokratáknak is: a szöveg nem olyan fűrészporízű, mint a hivatali közlemények szoktak lenni. És leckéztet is, hogy is tagadná meg magától ezt az élvezetet a fogalmazó, aki szerint „Magyarország anyaországként legfeljebb a kulturális kapcsolatok megerősítésében lehet érdekelt”, mert „a magyar nemzetiségű román állampolgárok identitáshoz (etnikai, kulturális, vallási, nyelvi) fűződő jogai tiszteletben tartásának elemi felelőssége állampolgárság szerinti államként Romániát illeti”. Hát, Románia e téren (is) elég rossz bizonyítványt ad ki magáról, már csak azzal is, hogy amikor baj van, mindig a magyar kártyát rántják elő a figyelem elterelésére.
Baj pedig bőven van ebben a „mintaországban”, ahol válság válságot ér. Ezek egyike éppen az értékrend borulása, hogy nem azzal foglalkozunk, amivel kellene. Jobban fognak élni a románok, ha a székelyek nem éneklik többé a himnuszukat, vagy ha a gyulafehérvári szórványmagyarság elfelejti Bethlen Gábort?
És ha már egy másik állam polgárainál tartunk, hogy is állunk Klaus Iohannis államfő nyilatkozataival, amelyekben a román államnak a külföldön élő románok iránti felelősségéről beszélt, nem is egyszer? Neki miért szabad? Mert tudjuk már, hogy mekkora a távolság a szavai és a megvalósításai között? Vagy, mert ilyen esetben mindig kettős a mérce, akkor is, ha nem néhány hőzöngő nyomja le, hanem az a minisztérium, amelyben patikamérlegen kell súlyozniuk minden betűt, hiszen a nemzetközi kapcsolatok igen bonyolultak.
A magyarellenes keménykedés célba talál az erre fogékony közönségnél, de nem az az igazi hazafi, aki szívére tett kézzel hallgatja a román himnuszt (és csakis azt), hanem az, aki tesz valamit azért, hogy a lakosság háromnegyedét ne fenyegesse szegénység, ha megdrágul például az üzemanyag. A kirakati hazafiasság a maga kötelezőnek szánt rituáléival semmit nem old meg. Az viszont segíthetne kissé, ha a hazai vezetőkre összpontosítanának. Nem másért, de nagyon úgy tűnik, hogy a román állampolgárokat határon belül sem nagyon képviseli senki.
