Isonzóról minden magyar családban ejtettek szót az elmúlt egy évszázadban, Doberdó pedig a magyar katonadalok egyik, talán legtöbbször idézett helyszíne. Az olaszországi folyó- és helynév egybefonódott nagyapáink, dédapáink életével, a nagy és a személyes történelemmel. Egy elmúlt kor, elmúltnak gondolt borzalmak szimbólumai. Talán nem véletlen, hogy épp a trianoni évforduló időszakában vitt arra a sors. Az együvé tartozás jegyében székelyföldiek és magyarországiak – Obendorfer Árpád szervezésében – együtt látogattunk meg néhány nevezetes emlékhelyet.
Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország határán katonai temetők, múzeumok, kápolnák, kegyhelyek és monumentális emlékművek őriznek egy-egy szeletet mindabból, ami a huszadik század európai háborúinak nyitányát jelentette. A borzalmak és a mészárlások századának történései kiáltanak itt az égre, hiszen ha az olasz front rideg számait idézzük, csak itt több mint másfél millió fiatalember esett el, tűnt el vagy sebesült meg. Aki itt megáll, s elgondolkodik, a történelem mély és felfoghatatlanul sötét kútjába lát bele.
S amennyire sokféleképpen ítélték meg a nagy háborút, a győzelmet vagy a vereséget már a maga idejében, annyira változatos emlékezetkultúra alakult ki azóta, s annyira különbözőek maguk az emlékhelyek is. Elég, ha egy csendes, sorba rendezett, egyforma sírkövekkel, feliratokkal ellátott katonai temetőre, vagy a Redipuglia határában már messziről látható hatalmas olasz emlékműre gondolunk. Előbbiek a maguk meghittségében, az évszámok tanúsága szerint is alig felcseperedett huszonéves magyar és nem magyar bakák nyughelyeként a csendes döbbenetet lopják a lelkekbe, utóbbi a hatalmas lépcsősorokon sorjázó, közel negyvenezer olasz névvel, na meg a nagy távolságból is jól olvasható ismétlődő „PRESENTE” felirattal, a győztesek dicsőségének monumentalitásával dobogtatja meg a szívet.
A Fogliano-Redipugliában található osztrák–magyar katonai temetőben közel tizenötezer katona alussza örök álmát. Sok magyarul csengő név olvasható a sírköveken, igaz, osztrák helyesírással. 2550 név, a névteleneknek pedig közös nyughely jutott.
San Michele al Tagliamento temetőjében a monarchia elesett katonáinak alakítottak ki külön parcellát. Itt is katonás a rend, az emlékkereszten azonban magyar felirat nem olvasható.
Merőben más jellegű aztán a redipugliai emlékmű, amely több mint százezer olasz katonának állít emléket (kétharmaduk névtelenül nyugszik). Az országút választja el a két hegyet (valójában néhány száz méter magas karsztos mészkődombok), az egymással szemben lévő két emlékhely története is az emlékezetkultúra változását idézi. Az egyik oldalon, a közvetlenül a nagy háború után kialakított, Dante poklát idéző, rendszertelenül, körkörösen elhelyezett sírkőrengetegből mára csupán néhány elem maradt, szemben vele, a Mussolini által 1938-ban felavatott már-már irreális méretű lépcsősor pedig egyszerre monumentális és hátborzongatóan kietlen. (A presente szó egyébként az egykori csaták utáni névsorolvasást idézi, amit az elhullt katona nevének hallatán a bajtársak harsogtak kórusban – mert lélekben még jelen lévőnek tekintették.)
Az Isonzó völgyében, de az egész egykori határvidéken a meglátogatott és vázlatosan felidézett emlékhelyeken kívül több tucat temető, kápolna, múzeum, obeliszk idézi a nagy háború, vagy ahogy az olaszok hívják: a grande guerra okozta pusztítást. Ám ami a legszembetűnőbb, hogy jellegétől függetlenül mindenik arra törekszik, hogy megkülönböztetés nélkül emlékeztessen az egykor szemben álló felek minden hősi halottjára.
