Székelyföld legnagyobb magyar lakossággal rendelkező városában, Sepsiszentgyörgyön egy Budapesten is elismert kortárs művész kiállítását tekinthetjük meg június 30-ig. A természetes nyersanyagokból álló alkotásai mögötti gondolatok és elvek az emberiség ősi gyökereihez és hagyományaihoz nyúlnak vissza.

Éltes Barna Sepsiszentgyörgy mellett, egy Feldoboly nevű kis faluban él úgy, ahogy az elődei is éltek évszázadok óta. Búzakalászszínű haja göndör, kezein látszik a mindennapi munkája. Bár Budapesten a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett 2005-ben, csak a szülőföldjén tudja elképzelni a jövőjét. Küldetésének érzi ősei hagyományainak továbbvitelét és bemutatását. „Maga az élet, az itt való létezés az, amit örököltünk. Akik előttünk jártak, sok mindent tettek azért, hogy mi itt élhessünk, tudjunk beszélni a nyelvünkön. És most mi ezeket megfogjuk és továbbadjuk” – vallja a művész, akinek tájszólása kedvesen kiegészíti az „igazi ember” megjelenését. Meglátása szerint az ember eltávolodott a természettől, az anyaföldtől. Szinte mindenki mocsoknak nevezi a sarat, amely bepiszkolja a ruháját, és minél hamarabb le akarja mosni. Elfelejti, hogy a zöldségek, fák valójában onnan jönnek. „Úgy gondolom, az ember abban a pillanatban, amikor magát elválasztotta, úgy döntött, hogy nem kér a földből s az állatokból, emberi minőségében nagyon megváltozott. Sőt, kezdett nem ember lenni.”

A kiállítótér, ahol a művész ül, a Lábas Ház pincéje. A levegő bent viszonylag hűvös, de meglepően száraz. Mivel az alkotó olyan anyagokkal dolgozik, mint sár és feldolgozatlan fa, kifejezetten figyelni kell a levegő nedvességtartalmára és a hőfokára, hogy az alkotások ne sérüljenek.

Az ember mindig siet valahova a művész szerint. „Nem elég, ami most van, még gyorsabban kell sietnünk. Hát jó, de hova? Hova? Erre nem ad senki választ. Csak, mert kell sietnünk.” Barna „lassabban” él. Habár bejár Sepsiszentgyörgyre dolgozni, a Feldobolyban egy dombon található kis rusztikus ház sokkal közelebb áll a szívéhez. „Van ez a saját magunknak hazudott élet. Mindennek van egy formája, egy dizájnja, egy csillogása, és abban elringatjuk magunkat, életünket” – meséli az alkotó. „Hogyha egy régi házba elmegy az ember, láthat mondjuk egy széket, amelynek megkopott a támlája. Aki ott lakott, már nem él, de ott vannak a tárgyai.” Éltes Barna megfigyeli a körülötte lévő világot, a tárgyakat, és azoknak ad egy új életet. A művész gyakran elgondolkozik, milyen életet őriztek meg ezek a tárgyak. „Lehet, hogy a néni úgy élt, hogy ahova az a szék el volt helyezve, ott támaszkodott. Vagy nézett ki az ablakon, és mindig azt a széket fogta. Na, ezek azok a részletek, amik mindig kísérték az emberiségnek a történelmét. Ezekben van egy súlyos élet, ami tényleg az életről szól.” Alkotásai közül találhatunk olyanokat, ahol egy múlttal rendelkező fadarab lett a kompozíció része. A művész szerint az ott nem szemét, hanem az örökségünk, a múltunk fontos része. A kiállítás egyik ilyen tárgya a fadarabokból összeállított mű, amelynek egyik részén ott virul a moha. Barna szerint az egyik ismerőse fejezte ki a legjobban annak a koncepcióját. „Mindig az eget nézte ez a fadarab. Addig nézte azt, mondjuk, olyan 30 évig, hogy mintha leképezte volna azt, amit látott.  De most már az embereknek mutatja azt a képet.”

Éltes Barna művészetében az ősi vagy a középkori ábrázolási nyelvet tartja példaértékűnek. Szerinte a reneszánsszal jött az a törés, mely tévútra állította az embereket. „A középkorban minden cselekedettel Istent szolgálták. Névtelenül dolgoztak, így is haltak meg. A reneszánsszal ez felborult. Mondjuk a mecénásnak a képe, aki például egy gazdag kereskedő, zsoldos hadvezér volt, aki rabolt, gyilkolt, ugyanolyan képmezőt foglalt el, mint Krisztus. Itt kezdődtek a bajok” – állítja Barna. Éltes szerint Tóth Menyhért Kossuth-díjas magyar festő idézete a legtalálóbb ebben az értelemben. „Tőle hallottam ezt, hogy a gótikának az embere úgy gondolkozott, csukd be a szemed és láss. A reneszánsznak az embere pedig nyissa ki a szemét, és lásson. És elég nagy különbség van ezek között.” A korábbi korstílusok sokkal emberközelibbek és valóságosabbak voltak. „A gótikában meg a román korban ott volt ez a misztérium. Titok volt, és a természet mély tisztelete.” Az őskori művészetről is hasonló véleménnyel van a művész. „Egy gyermek elmegy rajziskolába, hogy tanuljon rajzolni, de közben már tud. Tud rajzolni, már úgy született. Egy olyan világot képez le, ami hihetetlen. Bronzkori és neolit jelrendszert használ a kétéves, a hároméves, a négyéves. Amivel mi születtünk.” Pont emiatt a modern világ által kínált eszközöket használja a művészetében. Absztrakt kollázsai azért jöhetnek létre, mivel az elődeink megalapozták a mai művészet szabadságát formai és ikonográfiai követelményektől. „A legjobb korban élünk ilyen szempontból, mert most van az, hogy mondjuk egy kiállításon ki lehet tenni egy carrarai márványból faragott portrét, és ugyanazon a kiállításon ki lehet tenni összeragasztott faágakból készült kompozíciót – meséli az alkotó. – Senki nem mondja, hogy az egyiknek, a másiknak nagyobb vagy kisebb az értéke. És ez egy óriási nagy dolog, nem?”

A művész eredetileg szobrásznak tanult. A plasztikai problémák érdeklik, az anyag, de nem a valóságábrázolás. Feleslegesnek tartja a világ másolását, mivel már egy létező dolgot ábrázol ilyenkor. „A belső képet kell mutatni, mert a teremtett világot lemásolni, annak az égvilágon nincs értelme” – vallja Éltes Barna. A kortárs művész feszegeti a határokat a saját művészetében. „Például ott van az a kép. Távolról lehet, hogy olyan, mintha egy ecsetvonás lenne a pont rajta. Ha közel megyünk – egy fadarab, amelynek van tömege. S az már nem festészeti probléma, hanem szobrászati. Tűnhet grafikának is, de nem az, mert nincs vonal. Vonal nincsen, csak formák vannak, tömegek vannak” – fejtegeti. „A világban nagyon sok minden van – folytatja a művész. – Az a mi bajunk, ha csak egyféleképpen nézzük a világot.”

Kopilova Viktória