Józsa Attila
Sokféle költő van, fiatal, meglettebb korú, kitárulkozó, közvetlen, szemérmes vagy nagyszájú. Józsa Attila nem tartozik sem a hepciáskodó, sem a gátlásosan begörcsölő költők közé, ő saját elképzelései szerint olyan szabadon, önfeledten, gátlástalanul szeretne dallani, mint egy csőrét éneklésre tátó énekesmadár. S van, amikor ez szakaszok, sorok, néha versek erejéig is sikerül neki. Passzióját viszont sok minden meggátolja. Elsősorban is az a közönyös világ, amely annyiszor megjelenik a verseiben, ezért is van az, hogy nem is annyira a valóságban, mint — és ez sem ritka manapság az irodalomban — a költészetben keres támpontokat és fogódzókat. Kapcsolódásai Lucian Blagához és Nichita Stănescuhoz igen figyelemreméltóak, ő a sokkal konkrétabb magyar versbeszédet egy, az említett román költőkre emlékeztető metafizikai attitűddel szeretné vegyíteni.
És ez teszi verseit igen érdekessé.
S ezért is ajánljuk olvasásra.
Olyan helyzetbe jutott, megjárva a költővé válás gyötrelmes stációit, hogy most már igenis kötelező a szembesülés az olvasóval.
Még egyszer ismételjük, ezért is ajánljuk gyűjteményét olvasásra. Hogy eltűnhessenek a kétely meg-megképződő árnyai.
Bogdán László
Józsa Attila
Genézis
ott, ahol a tomboló szeleket
járomba fogják
a sok-nemzetiségű madárijesztők,
ott, ahol a hegyi patakok medrében
aranymosók egykori lábnyomát
villanó pisztrángok súrolják fényesre,
ott, ahol a kopjafák tövébe
imádkozni letérdel a vándor
s belső kamrájában sok száz gyertya gyúl,
ott, a szivárvány hajlatában,
hajnalkoszorúba fonva
született a fiam.
Kánikula
olvadozó aszfalton táncol
két gyerek a sűrű éjszakában,
csillagpor hull lágyan a szemükbe,
szamártövis van mindkettő talpában,
patakban szakad róluk a verejték,
betölti lelküket a tér zenéje,
sötét felhők között pirkad a hajnal,
zsenge álmaiknak kifogy a meséje.
Ungvári László Zsolt
A költészet szeretetből, szerelemből, a való világ tiszteletéből tud építkezni. S fájdalomból, szorongásból, vágyakozásból is, persze. Ezekhez az értelmi-érzelmi jegyekhez kell társulniuk a poétai adottságoknak, ez pedig a forma uralma, a képteremtés isteni képességével házasult különleges világlátás birtoklása. ,,A semmiből egy új világot..." (…)
Ungvári László Zsolt birtokolja mindazon adottságokat, mik egy versírót valóban költővé tesznek. Mert bizony mondom, más a ,,verscsinálás", megint más a költés. Mert egyiket némi jártasság megszerzésével lehet akár jól is gyakorolni, a másik viszont szakrális állapot, szellemi-érzelmi transzhelyzet, s igazi költészet csak az utóbbiban gyöngyöződhet.
Ungvári László Zsolt költészete poézis a legjavából, s ez azért is csodálatos, mert majdnem teljes fegyverzetben jelentkezik első könyvében. (…)
Magyari Lajos
Ungvári László Zsolt
Nyár végi dallam
Lászlóffy Aladárnak
Dal nélkül maradtam, mint a közelgő
őszben a tücsökhad. Nyár dobján pergő
ritmusom máról holnapra szótlanul.
Így lett enyém e vers hangtalanul.
Békesség-fényű perceimben rátok
emlékezem, költők, titeket védlek,
akárcsak önmagam, kik e világot,
mint a nyár végi, döbbent csendességet,
szeretni tanítjátok szüntelenül.
Magányos kőhidakon, ahol arany-
topánkában billeg a Nap, s tornyokra ül,
míg pisztráng villan a zöld folyón, alant,
titeket idézlek, friss rímre várva,
s szeretlek, ihletből ocsúdva, fájva.
