No de eszmei magasságokból térjünk vissza a földre. Jártában-keltében tényleg sok mindent meglát az ember, ha nyitott szemmel rója lépteit, viszont az is tény, hogy olykor átsiklik figyelme valami fölött. Valami olyan fölött, ami márpedig tollhegyre kívánkozik (hát persze hogy már megint régimódi vagyok: billentyűpötyögtetésre készteti lenne az időszerű szókapcsolat). És ilyenkor kellenek a barátok. Most éppen Zsolt. Akivel még csigalépcsős korunkból (hajjaj, ki emlékszik még erre a folyóiratra?) szőttünk közelebbi kapcsolatot, aztán elsodródtunk egymás mellől, de azért még mindig felcsillan a szemünk, ha meglátjuk egymást az utcán.

Zsolt a könyvvásáron (a miénken, nyilván) bősz üldözésembe kezdett, mert mondanivalója volt számomra. Kerülgettük egymást egy ideig, hol én nem voltam a kiadóm standjánál, hol ő lépett odébb újabb könyvcsemegére vadászva, végül mégiscsak összefutottunk. Turkált kicsit meglehetősen súlyosnak tűnő hátizsákjában, előbányászott egy könyvet (az enyémet, nyilván), dedikáltatta. És közben beszélt. Láttad azt az új klinikát a Csíki utca sarkán? Nemrég nyílott meg, az egykori könyvesbolt hátsó felében, előtte, a sarki részben gyógyszertár működik. Rémlett valami, a központban elég sűrűn megfordulom magam, de mivel nem kényszerülök az ilyesféle szolgáltatások igénybevételére, nem keltette különösebben fel az érdeklődésemet. Az viszont felbukkant a múlt ködéből, hogy ott évtizedeken át könyvesbolt működött, melynek ajtajára valamikor a kétezres évek elején tettek lakatot: volt is nagy siránkozás akkoriban, hogy Székelyföld kulturális fővárosában (bár azt hiszem, ezt a címet akkor még nem aggattuk magunkra) épp egy szellemi táplálékot nyújtó boltnak kell bezárnia. De hát már csak ilyen a piacgazdaság, aki bírja, marja, és fölösleges is volt a könnyhullatás, hiszen lett azóta könyvesboltunk több is – bár ha nagyon igazságosak akarunk lenni, be kell látnunk, hogy a kultúra eme hajlékait nem a helyi könyvfogyasztók tartják életben. De most ne legyünk igazságosak: aki tollforgatással (na persze: billentyűkopogtatással) keresi soványka kenyerét, ne amiatt gyötrődjön, hogy hányan fordulnak meg naponta a könyvesboltban, hanem annak örvendjen, hogy egyáltalán bemegy valaki.

És persze hogy ismét elkanyarodtunk mai témánktól. Ott tartottunk tehát, hogy Zsolt közölni szándékozott valamit, illetve mutatni is, mert lefotózta a jelenséget. Ami nem egyéb, mint a klinika ablakára ragasztott kliensfogó reklám: pár szó csupán, mindkét mifelénk használt nyelven. Mert azért a szakrendelőt működtető lánc vezetői sem teljesen buták: privátban lehetnek akár szájtépő nacionalisták, de amikor üzletről van szó, nincs helye az ilyenszerű érzékenységnek. A vállalkozói szférában ez amúgy alapelv kezd most már lenni, nem csak a hipermarketek feliratozzák Székelyföldön két nyelven termékeiket, nyomtatnak külön e régió számára kétnyelvű reklámlapokat, hanem nagyon nagy cégek is anyanyelvükön próbálják megszólítani az ország lakosságához képest sem elhanyagolható mennyiségű, de ezen a vidéken nagy többségben élő magyarságot: láttam sok ilyen sörös reklámot már, legutóbb a leghíresebb energiaital gyártója is magyar nyelvű szórólappal lépett elő, s talán még azt is megérjük, hogy a legnagyobb üdítőital-gyártó cég is rájön e kis turpisság üzleti hasznára.

Ez a mai jegyzet már csak ilyen elkanyarodóssá sikeredett: még mindig nem tudunk lecövekelni a Csíki utca sarkánál nemrég megnyílt szakrendelő előtt. Pedig érdemes: lehet ugyanis itt a végtelenségig gyönyörködni a feliratban – már ha valakinek örömet szerez a magyar nyelv megcsúfolása. A klinika azzal próbál előnyt szerezni a többi – amúgy az utóbbi időben gombamód elszaporodott – konkurensével szemben, hogy tudatja: a náluk végzett analízisek árát megtéríti az egészségbiztosítási pénztár és még egy másik hivatal (a témában nem lévén jártas, a betűszó megfejtésével nem is próbálkozom), ezt előbb érthetően megfogalmazva román nyelven feliratozták, alatta – hát, hogy is mondjam, ha azt írom, hogy zagyva magyarsággal, még a kíméletesség szűk határain belül maradok. Mert az a szöveg, hogy „A CAS és az OPSNAJ kiegyenlített elemzéseket végzett”, nos, enyhén szólva, akkora baromság, hogy a Mount Everest eltörpül hozzá képest. Nem fogom leellenőrizni, anélkül is bizonyos lehetek benne: számítógépes fordító követte el ezt az utolérhetetlen teljesítményt. Nem vagyok én a virtuális világ ellenzője, nagyszerű segítő tud lenni a vincseszterekben tárolt tudás (György Attila barátom szerint éppenséggel a Google az ember legjobb barátja), csak azt nem értem, hogy Sepsiszentgyörgyön, ahol nem kell lasszóval fogni a magyarul helyesen beszélő embereket, miért kellett gépi fordítóra bízni egy egyszerű mondat átültetését.

Bár ha jobban belegondolok, igazából az az érthetetlen, miért éktelenkedik hetek, talán hónapok óta a kirakaton ez a szörnyűség, miért nem került eddig valaki, aki bemenjen az ajtón – na nem kiegyenlített elemzést végeztetni, hanem számonkérni anyanyelve sárba tiprását. Ugyanis az autonómiához vezető út ilyen kis lépésekkel kezdődik.