Ne legyenek kétségeink: sem a feljelentést, sem az ítéletet nem szakmai érvek mentén írják – a pert kezdeményező megélhetési románok és az ítéletet hozó bírák olyan előregyártott panelekből dolgoznak, amelyeket azok az obskúrus erők dolgoznak ki, amelyek a román államhatalom legmélyebb szöveteit alkotják. Sokat elárul e láthatatlan szervek hatalmáról, hogy a Románok Civil Fórumához hasonló előretolt helyőrségeikkel és az igazságszolgáltatás felől érkező segítséggel kormányhatározatokat képesek megsemmisíteni – demokratikus választások során megválasztott, közhatalmat gyakorló legitim testület döntéseit másítják meg komolyan vehető jogi érvek hiányában is. Nem csupán önkormányzati döntéseket írnak tehát ily módon felül – ebben már végképp nincs semmi meglepő –, hanem olyan erős entitások határozatait is, mint a jogállamban a végrehajtó hatalmat megtestesítő kormány alkotmányosan, jogszerűen elfogadott dokumentumai.

Hogy mi motiválja ezeket a döntéseket, arról hosszan lehetne elmélkedni, de vélhetően nem járunk túl messze az igazságtól, amikor azt feltételezzük, hogy 102 évvel Trianon után is Erdély elvesztésétől, az ország területi integritásának sérülésétől félnek, és erre a legjobb ellenszernek az itt élő magyar közösség erőteljes asszimilációját látják. Ezért szinte görcsösen, kétségbeesetten igyekeznek akadályozni, hogy az itt élő magyar közösség szabadon megélhesse nemzeti identitását, mániákusan akarnak megsemmisíteni mindent, ami a szimbolikai térben arra utalhat, hogy él ám e tájon a románok mellett egy másik nemzeti közösség is. Ezért tesznek meg mindent, hogy gazdaságilag se tudjon megerősödni e régió, ezért prüszkölnek a magyar kormány támogatásai miatt, és csakis eme irracionális félelem magyarázhatja azt is, hogy nemzetbiztonsági kockázati tényezőként tekintenek a magyarságra.

És hogy mindez nem valamiféle összeesküvés-elmélet, hanem a román államhatalom különféle struktúráiban jelen levő uralkodó ideológia, azt nem csupán e zászlóperek bizonyítják – elég felidézni Klaus Iohannis mintegy két évvel korábban elhangzott nyilatkozatát, amelyben gyakorlatilag Erdély „eladásának” vádjával állt elő a Cotroceni-palotából élőben közvetített nyilatkozatában, elárulva egyrészt, hogy e félelem valós, ugyanakkor a legmagasabb szintről legitimizálva az ilyenszerű aggodalmakat a társadalom legszélesebb rétegeiben is.

Hogy a fellebbezések után a jelképeink ellen indított perek aztán miként, kinek a győzelmével érnek véget a romániai bíróságokon, azt még nem tudjuk, de nem is ez a legfontosabb: a zászló úgyis nekünk áll, hiszen az ilyen támadások egyrészt rendszerint egységbe kovácsolják a magyar közösséget, másrészt a nyilvánvaló kettős mérce révén a román társadalom jelentős részében is értetlenséget váltanak ki, és talán még némi szimpátiát is felkeltenek irányunkban, ami aztán idővel a román–magyar kapcsolatok normalizálásához is hozzájárulhat. Hinni merjük ugyanis: egyre nehezebb lesz elhitetni románok millióival, hogy a mellettük élő magyar szomszédjuk valamiféle ármánykodásra készülne az ország területi integritása ellen.