Nahát, ehhez képest egyik, érettségi óta nem látott osztálytársam mellett simán elmentem volna az utcán, és bár tagadta, valószínűleg ő is mellettem. De az első ölelés és mondatok után újra a tizenéves arcot láttuk egymásban. Mint mindenkivel. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a hang, szemek, és mintha nem is teltek volna el ezek az évek. Sajnos, már veszteségeink is vannak, a napunkat velük kezdtük a kopjafánknál. Pap barátunknak köszönhető egyszerű, szép, érzékeny együttlét… Aztán újra a régi rakoncátlan, mindenre képes, vihogó fiatal csapattá álltunk össze. Kötetlen, jó hangulatú osztályfőnöki óra a kerthelyiség számunkra lefoglalt asztalánál, ahol idős „oszink” néha csak tehetetlenül, de mosolyogva, türelemmel kivárta, amíg megszólalhat újra – nem tiszteletlenségből zavartuk az „órát”, csak nem bírtunk magunkkal, mert újra zabolázhatatlan kamaszokká váltunk.

Hogy mennyire egy életre meghatározóak ezek a régi kötődések, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nincs jelentősége annak, ki mire „vitte” az évek során (rosszul is hangzik ez így). Főleg ennyi év után, amikor már igazából, akiben valamikor mocorgott is volna valamiféle kivagyiság, rájött, nem biztos, hogy azok az élet legfontosabb dolgai, amelyekkel esetleg sok évvel ezelőtt büszkélkedett. Bár én úgy emlékszem, ez ránk eddig sem volt jellemző, hál’ Istennek. 

Rég éreztem ennyi szeretetet, jó energiát, egymásra figyelő érzékenységet. Mintha már sejtenénk, hogy az élet törékeny, és nincs értelme butaságokkal foglalkozni, a lehető legőszintébben, önazonosan töltöttük az egymásra szánt időt. És közben tényleg újból igazi „hülyegyerekekké” váltunk. Bocsánat, drága pajtások, de így volt, nem igaz? Fiatalok voltunk újra, akik nem értik, mikor futottak el ezek az évek, hiszen ugyanúgy tudunk együtt bolondozni, egymást froclizni, nagyokat röhögni, mint a múlt században valamikor… Mintha csak most kezdenénk az életet, egymás szavába vágva, a régi lendülettel búcsúzunk, mert valahová indulunk, de hamarosan összefutunk újra. Fölöslegesen nem panaszkodunk, ez a nap arról szól, hogy szeretünk élni, megpróbálunk örülni minden pillanatnak, most épp annak, hogy együtt lehetünk. Köszönöm, drága, bolondos csapat! Büszke vagyok rátok, és ilyen jókat sírni, röhögni is csak veletek lehet. És most már az utcán sem megyünk el egymás mellett.

Különben is, a szemek ugyanazok. Csak a tekintet más…