Mózes László
Kisgyörgy Zoltán, sokunk Zoli bácsija, lapunk főmunkatársa, geológus, helytörténész, honismereti, turisztikai és földtani író – és sorolhatnánk tovább, mely szakterületek avatott ismerője – június 21-én ünnepelte nyolcvanhatodik születésnapját. Isten éltessen sokáig, drága Zoli bácsi! És ezúttal engedd meg – rég ismerjük egymást és elég rég tegeződünk –, hogy megfogalmazzak néhány gondolatot.
E mostani nyolcvanhat kapcsán valahogyan az 1986-os esztendő emlékfoszlányai motoszkálnak bennem. Tanítványod voltam, tanítványaid voltunk néhányan, mikós diákokként. Nem az iskola falai között oktattál, hiszen akkor még geológusként dolgoztál, hanem közös kirándulásainkon, az akkori Benkő József Amatőr Barlangászkör életre hívójaként, szellemi mindeneseként. E néhány fős bajtársi és baráti társaság sokunk életét meghatározta karsztvidékeken, illetve hegygerinceken tett kalandozásaink révén. Éppen ezért, kedves Zoli bácsi, engedd meg, hogy magam s barátaim nevében ismételten köszönetet mondjak azért az odafigyelésért, törődésért, amelyet néhányan megtapasztalhattunk, s nem csak a mi csapatunk, hanem szerencsére még sokan mások is, más generációkból, Erdővidékről és Sepsiszentgyörgyről egyaránt. Örök hála ezért, hiszen karbidlámpád fénye nélkül bizonyosan másképp, leegyszerűsítetten szemlélnénk világunkat.
Pedig az a nyolcvanhatos esztendő a szorongásos és kilátástalan diktatúra éve volt. Számunkra ez mégis életbevágóan fontos időszak, eszmélésünk ideje, amikor álmokat kezdtünk szőni, és el is indultunk, hogy azokat megvalósítsuk. Beavatásoddal nem csak a természet, a barlangok világa felé terelgettél, hanem figyelmünket a bennünket körülvevő tájra, a honismeret nélkülözhetetlenségére is ráirányítottad. Éveken keresztül napi rendszerességgel kocogtunk együtt, amolyan jó esti séták voltak az akkor még szinte forgalommentes előpataki úton, s e mozgás nem csak testünket frissítette, az együttlétek és beszélgetések lelkünket is pallérozták. Diákcsapatunkból alakult később, 1986 után a Myotis (Denevér) Barlangászkör, s a lelkes barlangászokból később többen is geológusnak, bányamérnöknek tanultak. Azokban a bezárt években ugyanis azt gondoltam, nem csupán szép a földtan, megismerésre és gondolkodásra serkentők összefüggései, hanem talán jobb a természet közelében maradni, mint a szocialista ipar mérnökének tanulni. Más kérdés, hogy később bebizonyosodott, ez részben téves elképzelés volt.
De vissza 1986-hoz: talán a legtöbbet abban az évben kirándultunk Zoli bácsival. Jól emlékszem a háromnapos, meghitt, nyugodt gerinctúránkra a Csíki-havasokban, ahol Zoli bácsi nem csak a térség jó ismerőjeként, hanem nevettető emberként is bemutatkozott. Humora, történetei, előadásmódja azóta is legendás, ezt szerencsére számosan ismerhetik. 1986-ban május elején táboroztunk a zabolai Csipkésben is, onnan a Zernyehavasra tartottunk, éppen a csernobili atomerőmű-baleset idején. Zoli bácsi minden völgy és hegy nevét ismerte, s magyarázta is, majd később versenyt is szervezett számunkra, amiből kiderült, közülünk ki jegyzett meg többet e helynevekből. Mindig arra ösztönzött, bátorított, hogy időnket tartalmasan töltsük, olvassunk, legyünk érdeklődőek, s ismerjük meg minél jobban közvetlen környezetünket, szülőföldünket, természeti értékeinket. Megtisztelő volt hatalmas könyvtárát szemlélni, dolgozószobájában időzni. Egy valamikori esti kocogás alkalmával – mindig nála gyülekeztünk – megkérdezte tőlem, mit tettem aznap. Én rávágtam, semmit, mire ő enyhén dorgálóan, ám mégis életre szóló tanulsággal megjegyezte: azt nem lehet, hogy egy nap semmi hasznosat ne tegyünk. Megszeppenve azért eszembe jutott, valójában jó sokat lapozgattam, olvasgattam a Románia barlangjai című román nyelvű könyvet, ezt értékeltem én semmittevésként, s el is mondtam neki, mire ő bátorítóan megjegyezte, hát azért az nem semmittevés, ha felületesen ugyan, de lapozgatunk egy könyvet...
Hogy élményekkel gazdagodhattunk, barangolhattunk, s hogy meghatározó ismereteket és szemléletmódot szerezhettünk, bizony, Zoli bácsinak is köszönhetjük. Egy nyomasztó és aljas korban barátságokat éltethettünk, célokat fogalmazhattunk meg, nyitott szemmel cseperedhettünk, s a hegyek tetején és a barlangok mélyén szabadabbnak érezhettük magunkat. Hát, köszönjük szépen, drága Zoli bácsi! Kísérjen még nagyon sokáig egészséged, szívósságod, töretlen munkakedved és derűd, hiszen még most, nyolcvanhat esztendősen is nap mint nap azt bizonyítod, hogy élni csak értelmesen, jó célokért, értéket teremtve érdemes.
