Noha aznap délután Sepsiszentgyörgy több kulturális programnak adott otthont, pont annyian választották az EMŰK kínálatát, amennyi érdeklődő, kíváncsi, művészetszerető ember szükséges egy bensőséges rendezvényhez. A Varázsműhelyben kisebbek, 5–9 évesek rajzolhattak, őket Jakab Zsuzsanna irányította: elolvasott egy mesét a képzeletbeli varázsceruzáról, amellyel ha valamit megrajzolnak, az valóra is válik, így a gyermekek értelemszerűen azt vetették papírra, amire vágynak, magyarázta. Szomszédságában Hosszú Zoltán szobrászként agyagozásra, mintázásra tanította a nagyobb, 14 év alatti csemetéket, műhelyfoglalkozása jó érdeklődésnek örvendett, hiszen efféle foglalatosságra ritkán adódik alkalom, asztalánál harmincnál is többen fordultak meg, kis állatfigurákat, mesefigurákat formázva meg. Hosszú Zoltán arra gondolt, általános iskolában nincs lehetőség agyagozásra, egy ilyen alkalom pedig felébresztheti a lelkesedést az agyagozás, a mintázás iránt. Ennyi egy első kóstolásnak éppen elég, arra jó, hogy megfertőzze a gyermekeket és kíváncsivá tegye őket az agyagozás, mintázás iránt, illetve sikerélményt is nyújtson – magyarázta. Erre pedig szükség is lenne, mert, mint hozzáfűzte, valamiért nincs keletje a szobrászatnak, lassan kihalófélben van ez a művészeti szakma.

Nem bánták meg, akik bepillantottak az interaktív grafikai műhelyekbe. A magasnyomás és az ahhoz használt, esetenként egyénileg előállított merített papír rejtelmeibe Kusztos Attila avatta be az érdeklődőket, megjegyezvén, az alapelv ugyanaz, mint Gutenberg egykori sokszorosító eljárásánál; nyilván mai, korszerű eszközökkel, a negatív filmet helyettesítő műanyaggal, nyomóklisével, speciális nyomdafestékkel. A nyomdászat e sajátos, művészi igényességet kívánó eljárását a helyszínen ki is próbálhatták, két Albrecht Dürer-grafika valamelyikét sokszorosíthatták, látványos végeredménnyel. Mellette Vörös T. Balázs szorgalmasan készítette a gyermekekről a sziluettképeket, persze nem a díszként, fekete vászonnal ellátott ódon fényképzőgéppel, hanem telefonja segítségével. Zeiss lencséjű, patinás masinájára egy régi vásárban bukkant, az efféle szerkezettel annak idején egy ügyes fotográfus az egész család sziluettjét elkészítette, hiszen a nagy többségnek nem volt pénze arra, hogy festményen örökíttesse meg magát. Ma már – ahogy Bereményi Géza szavaival fogalmazott – kicsit varázstalanítva lett a világ, a sziluettkép elkészítése is egyszerűbb, segít a telefon, s egy öntapadós fólia segítségével a kép hamar kivágható s egy színes vagy fekete kartonra ragasztható. Végül Vetró Barnabás és Nagy Bea a linómetszés folyamatát ismertette felnőttekkel és gyermekekkel egy­aránt, arra is gondolva, hogy az asztalra, ahol a műhelymunka zajlik, díszítésként igényes művészeti könyveket helyezzenek el. A résztvevőknek arra kellett ügyelniük, hogy betartsák az alapszabályt, azaz a vésőkkel mindig kifelé haladjanak, sohasem maguk felé. A linómetszés gyermekkori élménye, képzőművész édesanyjától tanulta, egy olyan könnyű technika, amelyhez nem kell műhely, otthon is el lehet készíteni, magyarázta Vetró Barnabás. Az elkészített alkotások őt igazolták: a gyermekek varázslatos munkái úgy sorakoztak egymás mellett, mintha a kiállítótér egy önálló tárlatát képeznék.

A képzőművészet igényesebb kedvelői két eseményen vehettek részt. Molnár Zoltán kiállításának helyszínén, a harmadik emeleten Bordás Beáta, az EMŰK vezetője Miklóssy Máriával az 1999-ben elhunyt temesvári festőművészről beszélgetett. Miklóssy Mária jól ismerte Molnár Zoltánt, férjével, néhai Plugor Sándorral gyakran vendégül látták, s mint mesélte, a Molnár kiállított festményein is érzékelhető geometriai absztrakció, árnyalatainak lírai játéka egy új világot jelent, maga a festőművész is hitt abban, hogy egy új világot fog teremteni. Gergely István néhai szobrászművész kiállítását az őt jól ismerő művészkollégája, Vetró András ismertette szubjektív tárlatvezetésén, amolyan „szellemidézőként”. Akkoriban, mesélte, amikor Gergely Kolozsváron alkotott, a Donát negyedben a Vlahuță utca 63. szám alatti műtermek képzőművészei összejártak, ez most nagyon hiányzik, s hozzáfűzte, erről az időszakról szól Bordás Beáta Vlahuță 63 című könyve is. Vetró András szólt Gergely István alkotói módszereiről is, egy művészeti dilemma kapcsán pedig megjegyezte: aki sokszorosítja alkotásait, azért még értékes művész marad. Ezzel Gergely István patinázott, Erdély nagyjait ábrázoló gipszplakettjeire utalt, amelyek számos helyszínen láthatóak.

Az estét a Jazzpar Trio remek zenéje koronázta, Gáspár Álmos, Gáspár Csaba és Vitályos Lehel éjfélig tartó finom dzsesszmuzsikával örvendeztette meg a legkitartóbbakat. A nap végén pedig feltehető a kérdés: végül is varázstalanított-e vagy sem a világ? Hát pontosan az efféle alkalmak bizonyítják: nem, legalábbis nem egészen, számos piciny és rejtett varázslat vehető még észre, csak szem és lélek kell hozzá...