Már több alkalommal írtam Uzon község régi házairól, azoknak hajdani lakóiról. Mint minden öregedő ember, leltározom az összegyűjtött kincseket, az élménnyé nemesült eseményeket – jórészt a magam örömére, és talán egy kicsit a mások okulására is. Szívesen, de olykor kéretlenül erőltetem rá történeteimet az utódokra, főleg az unokáimra – lehet, csak illúziókat dédelgetek, amikor azt gondolom, hogy egyszer számukra is érdekes lehet az a letűnt és soha vissza nem térő világ, amely az én generációmnak adatott meg. Azok az életek, sorsok, emberi példák valóságos elemei a múltunknak, és valamiért fontosnak tartom, hogy beszámoljak róluk. Adalékok egy korrajzhoz, de tanulságok is az utánam következőknek. Néha már úgy érzem, hogy kezd kiürülni a tarisznyám, de aztán mindig felötlik előttem egy arc, egy történet, ami megköveteli, hogy papírra vessem.
A gyógyszertár mellett szerény kinézetű, egyszerű lakás található, jelenleg egyedül Salamon Irén él benne, néhai Salamon István özvegye. Valamikor itt lakott a Hirschhorn család. „Ezt a házat építette Györgybíró József ifjú legény SK (saját kezűleg) 1864-ben” – ez áll a mestergerendán. Halmos Ábrahám és felesége, Jozefina vásárolta meg, gyermekeik Gizella, Margit és Béla voltak. Gizella férjhez ment Hirschhorn Artúr szabómesterhez, és itt laktak, gyermekeik Ibolya és Tibor nevet kaptak. Gizella varrónő volt, és sokan jártak hozzá azért is, hogy varrást tanuljanak, varrógéppel természetesen. Férje, Artúr a Brassó megyei Kóbor faluból került Uzonba, ez a település Fogaras közelében van, ma a szórványmagyarság kis szigete. Halmos Margit Frid Bélához ment feleségül, egy Bikfalváról örökbe fogadott gyermeket neveltek, Ábrahám Sándort. Halmos Béla felesége, Friedman Malvin kalapos és párnahímző volt – sok jómódú uzoni családban ma is őrzik a munkáit –, ők gyermektelenül éltek.
Deportálás 1944 májusában
A Hirschhorn család is csendes, egyszerű falusi életet élt, amíg a második világháború, Hitler sátáni tervei ide is el nem értek. Uzonban is kihirdették a kultúrotthonban, hogy a zsidók és kommunisták takarodjanak ki, de még azt is, hogy a zsidó családoknak senki ne adjon tejet. Mégis voltak olyan jóérzésű gazdák, akik az éjszaka leple alatt becsempésztek egy-egy liter tejet a portájukra, sokszor saját biztonságukat is kockáztatva. Barabás gyógyszerész úr (aki rendíthetetlenül derűlátó volt, írtam már róla, nem hagyja magát könnyen elfelejteni) tőszomszédja lévén a Hirschhorn családnak, mindig vigasztalta őket, hogy Hitler majd belebukik a terveibe és véget ér az uralma. Azokban a nehéz időkben egy jó szó, a biztatás is sokat jelentett egy magára maradt nemzeti kisebbségnek.
De így is rajtuk ütött a végzet: 1944. április 5-én az érvényes rendelkezések értelmében minden zsidó személynek fel kellett tűznie a sárga csillagot a ruhájára; még azt is megszabták, hogy a bal mell fölött legyen a 6×6 centiméteres, hatágú Dávid-csillag. Pár hét után, május 3-án összeszedték és gettóba szállították az akkori Magyarország vidéki zsidóságát.
Az uzoni zsidókat kora reggel, házkutatás után, családi ékszereiktől és pénzüktől megfosztva, egy 70 kilogrammos csomaggal a községházára kísérték. Délfelé teherautóra terelték őket, és Sepsiszentgyörgyre szállították, a Csíki utcában levő akkori gazdasági iskolába, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt még, mert az építkezés nem fejeződött be. Ide gyűjtötték össze Háromszék és Csík vármegye zsidóságát. Egy keserves hét után Szászrégenbe vitték őket, az ottani téglagyári gettóban volt a szálláshelyük, mármint azoknak, akik odaértek és nem haltak meg útközben a vonaton. De ott is csak néhány hétig maradtak.
Lágerből lágerbe
Az izraeli Rehovotban élő Hirschhorn Tibor így emlékszik vissza a történtekre:
„1944. július elsején bevagoníroztak hetven személyt, és egy általunk ismeretlen helyre szállítottak. Négy nap múlva, 1944. július 4-én megérkeztünk Auschwitzba. Ott az ismert módon szelektáltak: a munkaképteleneket, öregeket, gyermekeket, csecsemőket a gázkamrában megölték, a krematóriumban elégették. De máglyán is égettek el elgázosítottakat és élő csecsemőket. Apám és én munkaképesek voltunk, és 11 nap után, július 15-én átszállítottak minket Kauferingbe, a III. számú lágerbe, amely Dachauhoz tartozott. Július 18-án érkeztünk meg, ezren voltunk bevagonírozva, de egy szászrégeni férfi útközben meghalt, így 999-en érkeztünk meg. Kauferingben megszámoztak, dachaui lágerszámot kaptunk, de ezt nem tetoválták ránk. Apám a 71726-os lett, én a 71727-es.
1945 februárjában egy újabb szelektálás következtében apámmal együtt átkerültünk Türkheimbe, amely szintén Dachau fióklágere volt. 1945. április 25-én az amerikai hadsereg gyors előrevonulása miatt a türkheimi láger lakóit útnak indították. Állítólag az ausztriai Innsbruck volt a cél, hogy ott majd kivégeznek, de akármi volt a terv, ezt a gyors amerikai előrenyomulás meghiúsította. 1945. április 29-én gyalog megérkeztünk az allachi lágerbe (Münchenbe), melyet április 30-án az amerikai hadsereg felszabadított. Az amerikai katonai hatóságok a kiszabadított foglyokat Allachból Feldafingbe, egy volt Hitlerjugend-táborba (a Hitlerjugend a náci párt ifjúsági szervezete volt) szállították, ahol a csíkos rabruha helyett új, német katonai ruhákat kaptunk.
1945. szeptember 3-án apámmal, Hirschhorn Artúrral együtt hazaérkeztünk Uzonba. Nővéremet, Ibolyát és nagynénémet, Malvinkát otthon találtuk, nem sokkal hamarabb értek haza a szovjet hadsereg által felszabadított területekről. Családomból, a szerteágazó nagy rokonságból senki más nem tért vissza. Lakásunkat üresen, kifosztva, ablakok nélkül találtuk. Szomszédunk, Barabás gyógyszerész áthívott a saját lakásába, és három hónapig nála laktunk, amíg valahogy újra tudtuk kezdeni az életet.”
Újrakezdés itthon
Az édesapa, Artúr bácsi folytatta a szabóságot, de eltörött a karja, így aztán a trafik vezetését vállalta el. Ez a kedves és barátságos trafik abban a házban működött, ahol ma a Kajcsa család lakik, és valamikor a Fám Gyula-féle mészárszéknek adott helyet, ajtaja-ablaka az útra nyílott. Ebben a trafikban mindent lehetett kapni, mert Artúr bácsinak kitűnő üzleti érzéke volt beszerzőként és eladóként is. Olyan előzékeny és szívélyes kereskedő volt, amilyeneket most már csak a régi magyar filmekben lehet látni. Nála a vásárló szent volt, mindent szívből tett, minőségi áruval szolgálta ki Uzon népét. Idővel feleségül vette Malvinka nénit, mert az ő férje is odaveszett. Malvinka néni volt az, aki Sipos Emma nénivel megszervezte az óvodába járó gyermekek étkeztetését önkéntes adományokból. Azután sokáig lelkes tagja volt az uzoni Demokrata Nőszövetségnek, ahol a hímzés, horgolás és más kézimunkák fortélyait tanította.
Hirschhorn Ibolya Salamon Ferenchez ment férjhez, és háziasszonyként élt. Két fiuk született, István már meghalt, András pedig jelenleg Uzon központjában, szép, impozáns házban él a családjával.
Hirschhorn Tibor, a család legkisebb gyermeke hazatérése után egy ideig asztalosinas volt Császár Györgynél, de a háta elgörbült, így fodrászinas lett a Féder családnál. Aztán elment a vasúthoz dolgozni, ahol a munkásoknak is szabadjegyet adtak, így pedig ingyen utazhatott Kolozsvárra és folytatni tudta tanulmányait. Leérettségizett és elvégezte a textilmérnöki egyetemet, majd a Varga Katalin nevű textilgyárban dolgozott. A 70-es évek elején családjával (feleségével és leányával) együtt áttelepedett Izraelbe, ahonnan minden évben hazalátogatott, amíg a kora engedte, és felkereste a számára kedves családokat. Most már ezt nem teheti meg, de élénken követi a falu életét, családtagjaitól érdeklődik a változásokról, ismerősökről, elhunytakról. Mondhatjuk úgy is, hogy elment, de lélekben sokszor van Uzonban, velünk.
Ambrus Anna
