Hogy Vasile Dîncu mindezek ellenére is azt állítja ünnepi beszédében, hogy a helyi közösségek szabadon használhatják zászlóikat, arra csak két lehetséges magyarázat van: a miniszter vagy nem ismeri a bírósági döntést, az azt megelőző támadássorozatot és a zászlók elfogadásának kálváriáját – vagy tud róla, csak azt teszi, amit a román politikus többsége, valahányszor a nemzeti kisebbségek jogairól van szó. Ferdít, szépíti a valóságot. Hogy ne mondjuk: hazudik. Annál is inkább, hogy a sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei zászlók ügye éppen Vasile Dîncu közigazgatási minisztersége alatt került hosszú évekre a fiók mélyére.

Ezek után nehéz jóhiszeműnek lennünk és elhinnünk, hogy az ország védelmi minisztere nem tud a sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei zászlókálváriáról – normális országban amúgy tényleg nem lenne elvárható egy tárcavezetőtől, hogy minden helyi szimbólum ügyében tájékozott legyen, mi azonban már jó ideje hozzászoktunk ahhoz, hogy Bukarestben különleges figyelemben és bánásmódban részesítik Székelyföldet. Pedig a miniszter Galócáson elhangzott beszédének több más mondata akár adhatna is okot némi bizalomra, hiszen ezek arról látszanak tanúskodni, hogy Dîncu az itt élő magyar közösség helyzetét valamelyest mégiscsak ismerő politikus – s bár a Székelyföldön élő románság elnyomásáról szóló toposzt is említi, legalább igyekszik egyensúlyozni. Ennek eredményeként pedig román védelmi minisztertől szokatlan kijelentések is elhangzanak beszédében, melyeket kis túlzással már-már empatikusnak is nevezhetnénk. Ilyeneket állít például, hogy a román zászlót nem muszáj mindenkinek szeretnie, elég, ha tisztelik azt; vagy hogy miközben a központi hatóságoknak enyhíteniük kell az elhagyatottság érzését, amelyet a románok éreznek néha azokon a területeken, ahol kisebbségben vannak, a magyar lakosokat is meg kell hallgatni, mert nekik is megvannak a maguk szenvedései és érzékenységei, melyekről tudomást kell venni. A többség és kisebbség közti viszonyban a kölcsönös tisztelet fontosságát emelte ki, külön hangsúlyozva az állam szerepét ebben.

Igencsak látványos tehát a különbség Vasile Dîncu közhelyes, de egyensúlyra törekvő stílusa és például egyik elődje, Gabriel Oprea tábornok primitív, elvakult sovinizmusa között. Mindenekelőtt az a törekvés érhető tetten Dîncu üzeneté­ben, hogy az erődemonstrációt mellőzné, újabb feszültségeket nem keltene a román államhatalom. Ami pedig a trikolórt illeti, ha a bukaresti hatalom képviselői a szép szavak szajkózásán túl tettekben is mérhető valódi megértést is tanúsítanának a romániai magyarság igényei iránt, ha például az anyanyelv és a regionális, helyi zászlók szabad használata valóban természetes lenne mifelénk, a piros-sárga-kék szimbólum tisztelete minden bizonnyal csak növekedne tájainkon.