Akkor sem voltam benne a dolgok sűrűjében, nem voltam benne az állampártban, valahogy nem léptettek volt be oda sem, nem kellettem, csak egyszerű ifjúkommunistaként ténferegtem anno, nem töltöttem be fontos beosztást, a mesterségem sem volt olyan. Csak érintőlegesen jutottam bizonyos információkhoz, amelyek arról szóltak, hogy suttyomban itt járt a nagyfőnök, azaz a létezett kommunista párt ugyancsak létezett főtitkára valamelyik haverjával. Mondjuk, az akkori bolgár elnökkel. Zsivkovnak hívták. Vagy a keletnémet Honeckerrel, aki szintén nagy vadász volt. Egy ideig. Amíg bírta. Mert a pártfőnökség szinte kihalásos alapon működött, a végén már szenilis öreg-elvtárs-urakat csak egy-egy rendszerváltozással lehetett kipenderíteni a funkciójukból. Puskát nem adtak már a kezükbe. Egyik-másikra viszont bőszen ráfogták Kalasnyikov találmányát.

Nem verték nagy dobra, ha a Hargitára látogatott „Csaucseszku”, vagy a két Homoród mentére, esetleg Erdővidékre. S vele az elnöki „stáb”. Mindenfelé voltak vadászházaik. Gondolom, egyszer érkeztek a titkos és a nyilvánvaló ügynökök, akik megtisztították a terepet a veszélyes elemektől. Aztán az erdészettel és a vadászattal foglalkozó állami vállalatok illetékesei szálltak ki. Néha lehetett hallani, hogy kiterelték a nép egy részét, életerős férfiakat, vállalkozó szellemű embereket, akik semmitől sem ijedtek meg, hogy hajtsanak. Mindenféle vadat, aminek épp szezonja volt. Lehetett szarvasra menni. Vaddisznóra. Őzre. És külön medvére. Gondolom én. Csak azt nem tudom elképzelni amatőrként, hogy milyen módszerrel szűrték ki a vadakat. Fogalmam sincs.

Azt mondják, hogy a vezérek odafent kuksoltak a vadászlesekben. Tulajdonképpen odahajtottak nekik mindenféle állatot, ami Noé bárkájából ennek a vidéknek jutott, ők aztán válogattak belőlük. Ha épp nem volt szezonja, vagy nem tervezték a szarvasok kilövését, akkor a királyi agancstrófeát hordozó bikák és a „vadtehenek” meg a borjaik megmaradtak. Talán a vaddisznócsaládok is megúszták. Ideig-óráig. Nem lehetett tudni, hogy ezeknek a kommunista elöljáróknak épp milyen volt a gyilkos kedvük, hiszen dübörgött bennük a tesztoszteron, s akárhogy is tesszük-vesszük, a csőre töltött fegyver jóval több fallikus szimbólumnál, a puska a férfias gyilkos erő átvitelére alkalmas, s a rombolással így kielégülhetnek azok a vágyak, amelyek az építés, a teremtés holdudvarához tartoznak tulajdonképpen, ám azok ellentétét, az öldöklést és a pusztítást jelzik. Ha olyan volt valamelyik fő-fő elvtárs, ha olyanja volt éppen, akkor lepuffantott egy-egy csíkos derekú vadmalacot. Egy-egy őzgidát. Úgy mellékesen, hogy ne zavarjon, míg előkerül a nagyvad. A hullást elnézték neki, s majd a végén jöttek a hajtók, az erdészet emberei, a kutyák s az ott lebzselő igazi parazita elemek – mert az aktivisták soraiban volt jó pár megélhetési politikus akkor is –, és összegyűjtötték a zsákmányt. Láttam régi fényképeket: méret és trófeaérték szerint felsorakoztatott szarvasokat, vaddisznókat. És medvéket.

Elmondhatjuk, hogy ezek közösségi vadászatok voltak. A nép együttműködött a munkásosztály legfőbb elitjével, a saját „kiválasztottjaival”, és megszabadította magát a túlszaporodott vadaktól. Felülről érkezett egy-egy vidék vadaktól történő megszabadításának igénye. De jött. Látott. És hatott.

Nem visszasírni akarom azt a kort, de az a típusú hivatalos vadorzás példaértékű volt. Az is elmondható, hogy segített a népnek túlélni azáltal, hogy megszabadította attól a tehertől, amelyet a vadak okoztak. Legalább nem pusztították oly nagy mértékben azt a kevés háztájit, amit még meghagyott a kisembernek a rendszer.

Ha lennének megfelelő falutörvények, akkor az Európai Unióba csapott és becsapott emberek is tarthatnának csak úgy, „szubszidiárisan” vadászatokat a saját birtokukon. Nem kiirtandó, hanem csak kordában tartandó az állami vadat.

Hoznák bé a sok döglött medvét a falu felé egy-egy remorka platóján, s a helyi fúvószenekar szépen búcsúztatná a vadakat az erdőtől és a helytől. Akár egy falunap, akár egy templombúcsú, akár egy tűzoltó-találkozó, akár egy kisrégiós fesztivál keretében. Vagy mellékzöngeként. EU-s támogatással. Vagy attól mentesen. Vagy csak úgy. Községi felindulásból. Méltóság és a hely iránti felelősségtudat gyakorlása végett. Hogy az emberek számára is élhető maradjon a saját életterük. Zöld mesék és porhintés nélkül.

Simó Márton