Három különböző társulat, három sajátos mozgásnyelvű előadás, és valójában ugyanaz a színvonal, amit így lehetne a legegyszerűbben jellemezni: a kortárs európai mozgásszín­ház. A Flow Fesztivál minden eddigi kiadásával meg tudott újulni, így jó úton van afelé, hogy felzárkózzon a legrangosabb hasonló jellegű nemzetközi rendezvények mellé.

romeo@julia.com

Az M Studio legújabb előadásának mozgás-, látvány- és hangzásvilága olyan szervesen kapcsolódott egymáshoz és együttesen olyan színvonalat képviseltek, hogy azt éreztük, újra szintet lépett a társulat, és a korábbi Frenák-rendezésekhez képest is előrelépést jelent ez a produkció. Ezúttal csak három előadót láthattunk a színpadon: Balázs Judith-ot, Deák Zoltánt és Veres Nagy Attilát.

Az előadás során olyan érzést keltettek mozgásaikkal a táncosok, mintha valami rendkívül nagy bátorsággal újra és újra beleugornának az ismeretlenbe, de minduntalan visszahőkölnének. A mozgásaik jó része határozott volt, de állandóan visszatért a kiindulóponthoz. Ugyanez jellemezte a látványvilágot, jelmezeket is, a bátor felvállalás, és a diszkrét háttérben maradás. Gyönyörű, plasztikus hatású a díszlet: műgyeppel bevont padló, fal és kanapé, átható zöld, mely bensőséges érzéseket kelt a nézőben. És emberi testek sejtelmes, áttetsző ruhákban vagy egészen meztelenül. Mégsem látszik semmi valójában, csak alakok, körvonalak, izmok, a női és férfi alkat különbségei és ezek eredendő összetartozása. Rómeó és Júlia, Ádám és Éva, a világ két oldala, a két ellentétes előjel, mely semlegesíti egymást. Talán csak a maszkos harmadik figura jelenléte utal Shakespeare világára, a színházra. És egy tetőtől talpig csillogó ruhába öltözött alak. Nagyon nehéz konkrét jelentéseket találni egy mozgásszínházi előadásban, hiszen ez elsősorban nem az értelemre hat, hanem az érzékekre, a lélekre, impulzusokat, benyomásokat közvetít vagy csak sejtet.

Kiss Bence rádiós újságíró az előadások utáni közönségtalálkozók házigazdája, moderátora a legelső beszélgetésen talán túl sok konkrét megfejtést, értelmezést próbált kicsikarni az alkotókból, Frenák Pál rendező azonban minduntalan elutasította a magyarázatot, ezáltal nagyon pontosan meghatározva a produkció és általában a mozgásszín­ház helyét az előadói műfajok között. Épp azáltal válaszolt, hogy nem kívánt semmit eldönteni, mint mondta, azt tartja igazán jó előadásnak, mely úgy van hatással a nézőre, hogy nem határolja be a fantáziáját.

Omma

Kedd este Josef Nadj Omma című, Franciaországban készült előadását láthatta a közönség. Nagy József már többször bemutatkozott Sepsiszentgyörgyön saját előadásaival, a korábbi Flow Fesztiválon Mnémosyne című fotókiállítás-performance-át láthattuk. Ezúttal egészen más jellegű produkciót láthattunk.

Már a legelső pillanat döbbenetet váltott ki egyes nézőkből, hisz nyolc afrikai, sötét bőrű művész vonult fel a színpadon, ami meglehetősen ritka látvány a szentgyörgyi színházkedvelőknek. Öltönyben voltak valamennyien, és jó ideig csak álltak a közönséggel szemben. Aztán különböző hangokat adtak ki, és elkezdtek lassan mozogni. Egy ideig nem tudtuk eldönteni, hogy mozgásművészek-e vagy civilek, annyira szokatlan volt a „táncuk”, aztán elkezdtek lenyűgözően különleges koreográfiákat mutatni. Mintha egészen más izomzatuk, testfelépítésük lenne, mint az európai embernek, mintha másképp érzékelnék a gravitációt, hisz a legegyszerűbb mozdulataik is egészen más hatást keltettek, mint amit saját testünkben megszokhattunk. Mintha állatok utánzása vagy valamilyen ősi, rituális mozgásforma lenne, amit kezdetben láttunk, tánc és mégsem, néhol ismerős, máskor egészen rendhagyó. Aztán megélénkült a színpad, lekerültek a zakók, egyre hangsúlyosabb lett a hagyományos értelemben vett tánc, de újra és újra visszatértek a rituális elemek. A zenei anyag ugyanolyan jellegzetes volt, valójában monoton ritmusokra épült fel a mozgás, melyek végeérhetetlenül ismétlődtek, mintha sámánzenét hallottunk volna elektronikus változatban.

Ősi, elementáris hangulatok áradtak a színpadról, és mély, tudattalan benyomások kavarogtak a lelkünkben, mely különös transzállapotban egy idő után már nem tudtuk pontosan dekódolni a látottakat. Belemerültünk, elmélyültünk, elszálltunk ebben a furcsa világban, mely emberlétünk kezdeteire vezetett vissza, ahol csak a test beszélt igazán, és nem volt szükség értelmes hangokra, csak artikulálatlan üvöltésekre... A produkció egyetlen kelléke egy vörös zsinór, melynek a megjelenése stimulálni kezdte a tudatunkat, míg fel nem ébredtünk egészen. Vagy mégsem? A taps olyan erőteljesen zúgott a végén, mintha még mindig transzállapotban lettünk volna.

A francia és magyar nyelven zajló, jó hangulatú közönségtalálkozón előbb Nagy József számolt be arról, hogy miért dolgozott afrikai művészekkel, hogyan válogatta össze ezt a csapatot, és hogyan próbálta az előadás érdekében elfeledtetni velük a tanult koreográfiákat, hogy nulláról tudjanak építkezni. Aztán az előadók vallottak arról, hogy hogyan kerültek kapcsolatba a tánccal, és milyen célokat követnek ezen a pályán.

The Others

A Belgiumból érkezett Anton Lachky Company The Others című előadása volt a Flow4 következő produkciója. A korábbi fesztiválon már láthattunk Lachky-rendezést: a Special Society című darabot a Közép-Európa Táncszínház mutatta be.

A mozgásszínház általános gyakorlatától eltérően a mostani előadásukban fontos szerepe van a narrációnak. Egy hang köszönti a közönséget, melyről nehéz eldönteni, hogy nő vagy férfi hangja. Felirattal fordítják a történetet, amit mesél: adva van egy titkos történet, melyet az állatok, növények, felhők mesélnek egymásnak... Közben iszonyú gyorsasággal elkezdődik a tánc. A színpadon két nő és két férfi, akik különböző táncnyelveket képviselnek. Amikor újra megszólal a hang, megtudhatjuk, hogy valójában a bezártságról szól a történet, egy műanyag világról, melyben négy ember a természettől távol kénytelen élni. Szabadság iránti vágyuk a táncban teljesedik ki, ez az egyetlen lehetőség számukra elviselhetővé tenni a valóságot... A színpadi mozgás időnként összhangban van, máskor kontrasztba kerül a narrációval, mely mintegy magyarázza és kiteljesíti a koreográfiát.

Általában azért szoktunk mesélni, hogy kifejezzünk valamit, érthetővé tegyünk, könnyebben megértsük a világ történéseit. Kapaszkodó számunkra a szöveg, mely kimond, megnevez, konkréttá tesz. Ebben az előadásban azonban úgy van megszerkesztve a narráció, hogy az nem segíti a befogadást, mintha csak önmaga kedvéért történne. Tökéletesen érthető benne minden gondolat, de nincs összefüggő értelme, mindig más és más jelentések irányába mutat. Szertelen és szerteágazó, akárcsak a jelmezek vagy a koreográfia, mely ez esetben is lenyűgöző. Klasszikus zene fűzi össze a látottakat, nagyszerű kontrasztot képezve például az utcaitánc-elemekkel. Végül egy mókusról hallunk, és újra találkozik a játék a szöveggel. És úgy tűnik: mégiscsak sikerül kitörniük a műanyag világból, legalábbis lehetőségük adódik rá.

Be kell látnunk, hogy minden a helyén volt ebben a szertelenségben, egy újabb erős és eredeti produkciót láthattunk szerda este is. A közönségtalálkozó ezúttal angolul zajlott, ahol szimpatikus művészekkel ismerkedhettünk meg. Mindnyájan szabadúszók. Ők is elmesélték, hogy hogyan kerültek kapcsolatba a tánccal, és milyen Lachkyval dolgozni, aki feleségével közösen írta az előadásban elhangzó mesét. Mint mondták, nem a természetes életmódra próbálnak felszólítani ezáltal, sokkal művészibb ez a szöveg, melyet minden néző a saját belátása szerint értelmezhet. Arról is meséltek, hogy sokat játszották iskolákban ezt az előadást, és rendkívül inspirálóan hatott a gyermekekre.