Ans van de Wiel Verdiesen képzőművész, aki a kézdivásárhelyiek számára jól ismert Foundation Maassluis Partnerstad Kézdivásárhely tagja, eldöntötte, hogy megszervezi a méltó folytatást, de a pénzhiány meg a világjárvány miatt ezt csak idén sikerült megvalósítani. A tábor témája a Maassluison áthaladó Nieuwe Waterweg volt, vagyis az Új vízi út, melyet 150 évvel ezelőtt szélesítettek és mélyítettek a mai méretére, ezáltal megkönnyítve az óriási tartályhajók számára Európa legnagyobb kikötőjéhez, a rotterdamihoz vezető utat. A Kézdivásárhelyi Polgármesteri Hivatal Sárosi Mátyást és engem küldött, hogy képviseljük a várost az Art Camp Maassluis 2022-n, részvételünket pedig a Wegener Pro Sanitate Alapítvány tette lehetővé.

Régi és új ismerősök

A reptérre Henny Duijn-Visscher jött értünk, aki ugyan nem képzőművész, de a tábor védnöke, fő szervezője. A testvérvárosi alapítvány elnökeként számtalanszor járt Kézdivásárhelyen, segélyeket hozott a gyermekotthonnak, iskoláknak, a nyugdíjasklubnak. Már az autóban végigbeszéltük a közös ismerősöket; hogy milyen sok embert ismer (és üdvözöl), csak azért nem sorolom fel, mert túl hosszú lenne. Hennyt barátnője, Gyӧrgyi Duller-Vermesi kísérte, aki nélkülözhetetlen figura történetünkben, mert Magyarországról vándorolt ki a családja, amikor ő még kislány volt, tehát tökéletesen beszél magyarul, ő volt a fordítónk, bonyolítónk, mindenesünk.

Törzshelyünk egy régi óvoda, jelenleg művészeti képzések színhelye, a Kunst en Cultuur Academie lett, egy lebontásra váró épület, melyet mi roppant sajnáltunk – ej, ha nekünk lenne egy ilyen alkotóközpontunk! 
A minket fogadó holland művészek javarészt hatvan, sőt, hetven fölötti alkotók, nyugdíjas művészettanárok, megállapodott, elismert képzőművészek. Egyik este panaszkodtak, hogy a fiatalabb generációt nem érdekli a csoportosulásuk. Végignéztem rajtuk: milyen szerencsések, régi jó barátok mind – gondoltam magamban –, kár is lenne elrontani ezt a kört idegenekkel. Ennyi egészséges lelkű, bizakodó, lendületes, életvidám embert még a tinédzser ismerőseim közt sem láttam. Egyszerűen nem veszik fel azt a pózt, ami itthon szokásos egy nyugdíjasnál, a keserűség, megtörtség, „nehéz az élet” szemléletmódot – hát, valószínűleg nem is nehéz az élet egy ilyen jóléti országban. Az idős nagymester pózában sem díszelegnek, egy percig sem éreztették velünk a korkülönbséget, talán nincsenek is tudatában. Többen közülük eladták házaikat, melyekben gyermekeiket nevelték, hogy a város legmodernebb panellakásaiba, a Nieuwe Waterweg mellett tavaly épült lakótornyokba költözzenek. Mert onnan lehet látni a csatornát és a hajókat. Ezekben minden alkalommal friss örömmel gyönyörködnek. Mindnyájan rajongnak a hajókért, ismerik az állandó járatokat, a helyi hajók kikötőpontját – pedig naponta 500 hajó halad itt el, derül ki egy internetes adatközlő oldalról. Szeretik lakóhelyüket, csak dicséretet tudnak róla mondani – nekünk ez a hozzáállás is új volt.

Az alkotók

Bizony szép a városkájuk, turistacsalogató. A csatorna túloldalán irdatlan ipari környezet sejlik, de ezen az oldalon még a szagát sem éreztük. A régi városközpontban megtartották a csatornahálózatot, apró mézeskalácsházak sorjáznak a parton, muzeális, öreg hajók parkolnak előttük, a zsilipek tövében vízityúkok nevelik punk fiókáikat, a nyílt vízen pedig csapatostul ringatóznak a fenséges, egészen szelíd hattyúk. Volt, mit festeni. A két beregszászi művésznő, anya és lánya, Kovács Éva és Renáta ki is használta az alkalmat, több jellegzetesen holland táj képét vetették vászonra. A hatvani művészek, Mátyássy Gábor és Bugyi István (utóbbi igazából egri) saját stílusukban ugyancsak a helyi látványra reagáltak. Sárosi Mátyás a vízben élő mikroszkopikus élővilággal csipkézte tele a papírt, én pedig az ipari civilizáció kebelén megélő állatokra koncentráltam.

A holland művészek közül Gonny van den Nouwelant igazi tájképfestő, olajjal és akvarellel is bravúros, az állatokat is szívesen megörökíti. A két legtörékenyebb női alak a szobrászatot képviselte a csapatban. Boriska Hoogenbosch szíve – saját szavaival élve – szereti a hangokat, melyeket a kövek juttatnak a fülébe, amikor faragja, végül pedig tükörsimára csiszolja az absztrakt formákat. Friedie Kloen fával dolgozik, mégpedig nagy sikerrel – sétánk közben a város leglátogatottabb pontjain található szobrokra mutattak kísérőink: ez is a Friedieé, az is a Friedieé.

Lida van der Sar amatőrként vett részt a táborban, a part részleteire, az általam is megcsodált játékos kövezetre összpontosított kerek festményein.

Ans van de Wiel Verdiesen, táborunk vezetője sokoldalú szobrász és festő, köztéri szobrok, trófeák, díjak megtervezésére is felkérik a tanügy vagy a város részére. Könyveket, kiadványokat szerkeszt, táborunk plakátját, kitűzőjét is neki köszönhettük.

Jos Degen volt a szolgálatos fotósunk, galambősz úr, aki egy kisfiú huncutságát rejti tekintetében, mindig viccen járt az esze. Nemcsak a tájak és épített környezet kiváló fotósa, hanem ezekből a képekből modern digitális grafikákat vagy klasszikus metszeteket készít, melyekkel meg is ajándékozta az egész csapatot. Irigylésre méltó minőségű óriási fényképalbumai vannak, ezt náluk megengedhető áron kivitelezik, saját könyvet kiadni nem nagy ügy.

A szerény, csendes Elly van Baalen is megmutatta saját kiadású albumait makrófotóival, műtermében megcsodálhattuk régi könyvekkel beépített saját készítésű bútorait. Különleges anyagokkal dolgozik, különleges eredménnyel, például a táborban varrógéppel öltötte össze a papírfecniket, amíg egy teljesen hihető tájképet kapott. Utolsó este mindenkit meglepett, búcsúzóul egy mantrát énekelt nekünk, de olyan belső erővel, melyet addig nem feltételeztünk róla.

Helyi jellegzetességek

Nem igazán hagytak alkotni, bár nagyon jó volt együtt. Dolgoztunk könyék könyék mellett, véleményeztük egymás munkáit, és senki sem sértődött meg. De menni kellett a múzeumba, műterem-látogatásra, a polgármesterhez, vacsorára igazi holland otthonokba.

Friedie a múzeumban dolgozott, így mindent szakszerűen előadott nekünk. A Hordárok háza előtt elmagyarázta, hogyan döntötték el dobókockával, ki fog aznap dolgozni, a többiek a szociális segély ősét kapták, melyet a hajóskapitányok fizettek egy közös alapba. A múzeumi tárgyon mi is kipróbáltuk ezt a szerencsejátékot, majd kacagtuk, hogy mehetünk cipekedni. A makettek, hajómodellek között egy sötétkék pulóver is ki volt állítva, mint kiderült, minden városnak saját színű munkaruhája volt, hogy a vízbe fúlt hajósokat könnyen lehessen azonosítani. 

A múzeum javát Jeanne Bieruma Oosting (1898–1994) munkássága töltötte ki, a híres grafikus hagyatéka nagy részét Maassluisra testálta. Különleges szerencsében volt részünk, fel nem dolgozott, még mappában álló munkáit is megnézhettük – kesztyűs kézzel. Legszebb, nagy méretű, négyszínű litográfiái azonban a falon díszelegtek, és csodálatunkra méltónak bizonyultak.

A polgármesteri hivatalban csak másfél órát vártunk, amíg fogadtak, viszont ott ebédeltünk a díszteremben, megtisztelő helyen, a barátságos polgármester mellett. Az ebéd nem közönséges szendvics volt, és azt is megtudtuk, hogy Hollandiában ez a szokás, náluk a vacsora a fő étkezés. 

A polgármester elmesélte, éppen választások voltak, az alpolgármesterek cserélődtek ki, neki ugyanis hat alpolgármester áll a rendelkezésére. Érdeklődött, hogy nálunk ez hogyan is működik, mi pedig megnyugtattuk: Kézdivásárhely sokkal kisebb, mint Maassluis. Büszkén mesélte, hogy Maassluisba jövő héten érkezik a harmincötezredik lakos, szívesen fogadnak bevándorlókat.

Boriskánál (akinek magyar volt az édesanyja, és hat magyar nevű testvére van) ettük a legfinomabb helyi különlegességet, nem csoda: a férje hivatásos szakács. A Kapitány vacsorájának hívott egytálétel hagyományosan olyan alapanyagokból készül, melyek a hosszú hajóutakon is elállnak, és mindig változik. Jerry most csicseriborsóból és kockára vágott húsból főzött egy pörkölt jellegű alapot, tetejére fűszeres húsgombóc járt és olajban pirult friss burgonya. Savanyított gyöngyhagymát és friss salátát ettünk melléje. Gitározás és közös éneklés zárta a vacsorát. Köszönjük ezt az estét is.

Hét közben a város üresnek tűnt számunkra, fiatalokat csak hétvégén láttunk nagyobb számban, amikor kikocsiztunk a tengerpartra, persze, mindenki más biciklivel volt. A bicikliutak szélesek, jól karbantartottak, mindent behálóznak, és ki is használja őket a lakosság. 

Megnéztük a világ legnagyobb robotját, ez az Új vízi utat lezáró, kétkarú mozgatható gát, mely hatszáz méter széles víztömeget képes fékezni – ha muszáj. 1953-ban Hollandia északi részén nagy pusztítást okoztak az árvizek, azóta az állam erőfeszítéseket tesz, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. A monstrum évente többször automatikusan összecsukódik, és egyszer kézi vezérléssel is gyakorlatoznak, szerencsére éles bevetésre soha nem volt szükség.

A tenger és Maassluis közötti hatalmas területen melegházak sorjáznak, Hollandia második legnagyobb zöldségtermesztő telepe ez, melyhez nincs elég helyi munkaerő, így vendégmunkásokat fogadnak külön nekik épített munkásszállókban. Vendéglátóink panaszkodtak, szégyen, hogy ezek a munkások nincsenek megbecsülve és rendesen megfizetve.

Barátok lettünk

A hét elteltével kiállítottuk munkáinkat a Douanehuisjeban, egy régi vámházban, mely igen aprócska épület, de a helyszíne nem lehet ideálisabb. Pont a maassluisi „letérő” sarkán található, vagyis ahol a kis városi vízi út bekapcsolódik a hatalmas Waterwegbe. Jönnek-mennek itt a hajók, csónakok, na meg a turisták és a helyiek. 

Már első nap sokan megnézték a kiállítást, főképp azért, mert a parton plein air-festészeti napot szervezett egy helyi amatőr alkotócsoport. A járókelők egész nap bámulhatták, amint 20–25 műkedvelő festeget egyszerre a nyílt téren, a vizet, az elhaladó hatalmas áruszállító hajókat, szélturbinákat – egyesek nagyon jól! A táborunkból többen is részt vettek, Mátyás a megtisztelő Matthew of Sáros néven szerepelt a listán, biztosan a Google Translate-tel fordították a nevét. A hollandok szeretik a művészetet, sokan festenek, rajzolnak – vontuk le a következtetést –, amikor Hennynél jártunk, áthívott a szomszéd néni, hogy nézzük meg a munkáit: nemcsak zongorázni, festeni is tud.

Búcsúvacsora is volt, fennkölt beszédekkel, de nekünk mégis az utolsó ölelések, kézfogások voltak az igaziak. Barátok lettünk, maassluisiak, hatvaniak, beregszásziak, kézdiek.

Szabó Kriszta