Váry O. Péter
Aki sokat jár, sokat lát. Sokszor elkeseredik, ha azt látja, valami nem úgy megy, ahogyan kellene, de sokszor örvend is, ha azzal szembesül, hogy városa fejlődik, szépül. No és néha szórakozik is egy-egy jellegzetesen urbánus jelenség láttán, máskor meg csak töpreng, és töpreng, de végül nem jut önmagával sem dűlőre. Ilyen vívódásra késztető pillanat volt a pár elhagyott cipővel való találkozásé.
Mondjuk, ha a főtéren látni mezítláb caplató gyereket a vízugrató környékén, abban semmi különös. Mert az eleve úgy volt kitalálva, hogy csöppségek élvezetét szolgálja, hogy életük ártatlan örömei közé tartozhasson. Vízparton s egyéb mártózó helyeken természetes a cipőtlenség, s láttam minap olyant is, hogy az állomás felé ballagó ifjú hölgy hátizsákjára akasztva lebegtette maga után szandálját, poros talpát ekként készítve elő a Maros-parti fesztivál szikes talajához. Szóval, a mezítlábasságnak vannak helyei és helyzetei, de például egy építőtelepen még a legkérgesebb talpbőr birtoklójának sem ajánlott lábbeli nélkül császkálni – márpedig a Csíki utca most építőtelep a javából, s amilyen ütemben haladnak a munkálatok, az is lesz még egy ideig.
Hát ezért akadt meg a szemem a pár elhagyott cipőn: úgy pihent a járdaszélén, egy beugróban az akkurátusan egymás mellé helyezett két lábravaló, egyik felében a begyűrt zoknikkal, másikban valami szprével, mintha tulajdonosa épp csak egy csobbanás erejéig rúgta volna le őket, mert hát nyár van a javából, s ilyenkor egy kis hűsölés csak jót tud tenni. A felületes megállapítást azonban néhány tényező azonmód cáfolni kezdte. Először is, a Csíki utcában, de még közelében sincs fürdőzésre alkalmas hely, eső meg rég nem hullott annyi, hogy bár egy árva tócsa képződjön az út gödreiben. Aztán: a pár elhagyott cipő másnap, sőt, még harmadnap is ott árválkodott a járda szélén, a beugróban, látszólag érintetlenül. Mint amit ott felejtettek, vagy mint amiről tulajdonosa valami ismeretlen okból, netán pillanatnyi felindulásból lemondott örökre. Mert bár az elárvult sportcipő kényelmesen kitaposottnak, de korántsem lestrapáltnak nézett ki, van azért úgy, hogy az ember megunja öreg társát, s hűtlenné válik hozzá. De akár a szpré is utalhat a cserbenhagyás okára, nem néztem meg közelről, mire szolgál a bele sűrített permet, de hogy nem dezodor, az azért elég nyilvánvaló.
És morfondíroztam még így magamban egy ideig, másnapi arra jártamkor és harmadnap ott elvezető utamon is, próbáltam elképzelni az embert, aki hátrahagyva cipőt-zoknit, talán jelképesen így próbált szakítani addigi életével (vajon, milyen volt előtte és mivé lett utána?), próbáltam különféle élethelyzetekre alkalmazva többféle forgatókönyvet kiötölni – mind-mind zsákutcának bizonyult néhány jelenet után.
S hogy a képzelet nem tudta felülírni a valóságot, hát nem maradt más választásom: el kellett fogadnom, hogy ez egy kurta-furcsa csendélet. Városi csendélet.
