– Ugyan, te golyhó, nem játszani való bábu az, hanem valóságos kis baba, a testvéred, aranyos kisfiú, a neve: András!
– Én dajkálom, én hordozom, mosdatom, fürdetem, öltöztetem, ő énvelem alszik… aaaalszik!
Nem lehetett elhessegetni a kislányt, csak mondta tovább a magáét, sírt, nevetett, toporzékolt.
Bizony, nem tagadom, egyszer ki is kapott.
Maga akarta elvenni magának a kisbabát, amikor anyjuk a másik szobában fésülködött, a dadának egy földije érkezett faluról, beszélgetni kellett vele a konyhában. Piroska, más néven Pirka, besompolygott a gyerekszobába, ahol a kis testvérke aludt fehér fátyollal letakart, égszínkék bölcsőben. Egy zsámoly volt a bölcső mellett, a dada szokott rajta ülni, most a macska, az öreg Ciri dorombolt a zsámolyon.
Piri megszólította a cicát:
– Ciri, adj egy kis helyet, hadd nézem meg az aranyos, gyémántos, eleven bábum!
Megnézte, sohasem látta még közelről, ó, milyen szép volt!
Ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, mosolygott is rá, motyogott valamit. Azt mondta: Büü-büü!, ami alighanem azt jelenti, hogy: jó reggelt, édes kis testvérem!
A kislány sokáig szemlélte a pólyás babát, örömében szerette volna elkacagni magát, de visszafojtotta a lélegzetét is, hogy észre ne vegyék. Csak az öreg macskára nézett, mintha attól kérdezte volna:
„Öreg pajtás, mit szólsz hozzá, ha én most az én kisbabámat – mert az enyém – innen szépen fölkarolom, ölbe veszem, úgy hurcolom, főzök rája, sütök rája, én leszek a mamuskája!”
– Tedd, tedd, úgy tegyed! – mondta a macska dorombolva, pislogatva, ravaszkodva.
Megfogta a pólyás babát, kis Andriskát. Az sírt, kiáltott. A leány megijedt, a baba fél kezét eleresztette. A baba fejjel lefelé függött a bölcső szélén. Lárma, zaj, sikoltás. Mama beszaladt, dada berohant:
– Én teremtőm, jaj, jaj!
Éppen csak hogy megfoghatták a baba pólyáját, különben leesett volna… Apa is éppen e pillanatban ért haza, látott mindent. Szegény Piroska akkor kapott legelőször verést az apjától, remélem: előszörre-utoljára! Akkor is megsajnálták, vettek neki egy nagy babát, olyat, amelyik hajas is, sír is, kicsi is, nagy is, kisasszony, és mégis: sír, ha leteszed, sír, ha felveszed. Csuda baba volt szóval – de mindhiába!
Pirke csak a pólyásról, az elevenről, az övéről álmodozott, de mondani nem merte. Pedig ha csak egyszer az ölében ringathatta, csupán egyszer is dajkálhatta, babusgathatta volna!…
Eljött annak is az ideje, mamája behívta:
– Piroska, gyere csak! Tárd ki a karocskádat, itt a kisöcséd, szelíden fogd, meg ne szorítsd. Csókold, öleld, szeresd, ez a te kisöcséd. Nézzük, elbírod-e?
Emelgette, próbálgatta, de bizony még el nem bírta!
Ezen aztán úgy elfakadt sírva, hogy talán még most is sír, ha azóta – kisasszony nem lett!