Vannak dolgok, amiket nem értek, és így, egyre őszülő fejjel, már nem is fogok megérteni. Sohasem szerettem a rongálást, a csak azért is virtuskodást, bár voltam én is fiatal, heves és olykor meggondolatlan is, volt, hogy elragadott az indulat, egyszer még poharakat is törtem össze – na, erre nem vagyok büszke –, és ha nagyon meggyűlik bennem a feszültség, akkor se a kutyámba rúgok, még ha épp ott lábatlankodik is körülöttem. Nem értem hát, miért jó a fiatal fát derékban kettétörni, miféle élvezet lehet laposra rugdosni egy szemeteskukát, kitépni a frissen ültetett virágot, összemázolni a falat, és a pusztítás különböző műfajait hosszan lehetne még sorolni, akad mifelénk belőlük mindenikből. Azaz majdnem mindenikből, mert a csőhajlítás ez idáig még nem dívott nálunk – rövid időn belül azonban máris jelenséggé vált.

Az első lefektetett táblatartót valahol az Olt negyedi tömbházak sűrűjében láttam meg, szűk utcácska vé­gében, aki anno a többlakásos épületeket egymás mellé álmodta, arra bizonyosan nem gondolt, hogy a köztük szabadon hagyott sovány aszfaltcsíkokon járműveknek is közlekedni kell. Már-már sajnálni kezdtem a sofőrt, aki autójával elsodorta az elsőbbségadásra kötelező közlekedési tábla tartóját, ráadásul olyannyira, hogy a cső teljesen ráhajlott a járdára – de egy kicsit alaposabb helyszínelés után (nem kell Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy az ember olvasni tudjon a nyomokból) szomorúan kellett megállapítanom, mégsem autóval találkozott a vasoszlop. S mert természeti csapás ilyent nem tud okozni, hát kizárásos alapon nem maradt más, mint az emberi beavatkozás lehetősége. Töprengtem kicsit a látványon, aztán értetlenül továbbálltam.

A másodikat a központból kivezető egyik utca elején láttam, kevéssel a tömbháznegyedbeli eset után: hajszálra minden ugyanúgy, annyi különbséggel, hogy erre a lefektetett csőre nem elsőbbségadásra, hanem egy megállásra kötelező és egy gyalogátjáróra figyelmeztető tábla volt szerelve. A horganyzott táblatartó ezúttal is az aszfaltba illesztés fölött hajlott meg szinte derékszögben, nem kis munkájába kerülhetett a csőhajlítónak, míg ezt az eredményt elérte. A látvány ismét töprengésre késztetett, de bárhogy forgattam, bármiként próbáltam megközelíteni, a miértre továbbra sem kaptam választ.

És akkor most a harmadik. A helyszín ezúttal a Szemerja negyed, a lefektetett csövön gyalogátjáróra figyelmeztető tábla beépített villogókkal, tetején a lámpákat működtető fénykollektorral. Sértetlen a tábla is, az áramszolgáltató egység is, egyértelmű hát, a város különböző részein rövid időn belül megismétlődő jelenségnek nem a rongálás, hanem az erőfitogtatás a célja – s ha az ok ismert immár, a miért még mindig homályos. Vagy csak én lennék ennyire értetlen?