Arra idejében rájöttem, hogy a megszületett irodalmi igényű művek nem értelmezhetőek alkotóik személyiségétől függetlenül, s ez Anton Pavlovics Csehov (1860–1904) esetében is tagadhatatlan. Csehov rövid alkotópályája ellenére – 44 évesen halt meg tüdőbajban – irigylésre méltóan nagyszerű életművet, a színdarabok mellett hatalmas értékű rövidprózát hagyott az utókorra.
Annak idején, amikor nagy szenvedéllyel, de tudatosan kezdtem megismerni a XIX. század orosz irodalmát, egymás után kerestem a nagy íróik műveit. Bár erről nem szól a csehovi irodalmat taglaló irodalomtörténet, meggyőződésem, hogy az alkotó úgy vélte már rögtön az orvosi egyetem befejezése után, hogy segíthet gyógyulásában a több költözés, egyre délebbre a nagy birodalomban (egészen Jaltáig). Mint képzett orvos, nyilván tudatában volt a tuberkulózis végzetes rombolásának. Gyógykúrára érkezett arra a fürdőhelyre is, ahol bekövetkezett a vég. Tartósan, fokozatosan egyre súlyosabbá váló betegsége nyilván műveire is közvetett befolyással volt.
Legszívesebben a rövid prózáját, novelláit olvastam. Ami a színpadi műveit, drámáit illeti, a legismertebbek a Sirály (1896), a Ványa bácsi (1900), a Három nővér (1901) a Cseresznyéskert (1904). Egyfelvonásos, rövid, inkább humoros hangulatú darabja a Medve (1888) és A dohányzás ártalmasságáról (1902) – utóbbiak szintén eléggé ismertek, még Kolozsváron láttam mindkettőt, remek alkalmat szolgáltattak az előadó színészek képességeinek megcsillogtatására.
Eleinte orvosként praktizált, de később inkább újságíróként, szerkesztőként dolgozott különböző irodalmi lapoknál. Roppant termékeny írói munkásságával mintha egyre közelebbi halálát akarta volna kicselezni. Már a közelítő vég tudatában, csak 1901-ben nősült meg, a Művész Színház színésznőjét, Olga Knippert vette feleségül. Egyes művei magyar nyelven még életében megjelentek, azóta pedig több kiadásban is napvilágot látott a teljes életmű.
Talán szélesebb társadalmi körben ismertebbek színművei, mert a sajátos hangulatú darabok legtöbb színház repertoárjában előfordulnak. Egyébként amikor megismerkedett Konsztantin Sztanyiszlavszkijjal, a Művész Színház „rendezői iskolát” alapító mesterével, egymás után írta meg színdarabjait, amelyeket először itt mutattak be, kezdve a Sirállyal, folytatva a Ványa bácsival, a Három nővérrel, a Cseresznyéskerttel (orosz címe Meggyeskert, a dallamosabb magyar cím a fordító, Tóth Árpád költő leleménye). Kisregényei is megjelentek magyarul, mint a Dráma a vadászaton (1884), A párbaj (1891), A 6-os számú kórterem (1892) és mások.
Elevenítsük fel Csehovot néhány idézettel. „A hallgatás, mint büntetés, hatásosabb, mint egy pofon vagy a szidalmazó szavak özöne.” Tudom, hogy néhány olvasónk kétségbe vonja eme „büntetés” hatékonyságát. Én magam édesanyámtól szenvedtem el néhányszor ezt a büntetést, de nem kívánom megélni senkinek. Ő mindig így büntetett minket, gyermekeit.
„A nők, amikor úgy érzik, hogy igazuk van, veszekednek és sírnak. De amikor érzik, hogy vétkeztek, akkor csak sírnak.” Az igazukat ilyen indulatokkal védő nők ezzel a két igen erős, de magyarázatot nem kérő érzelemmel vívják meg csatáikat.
