De az idő az alapvetően atom-metronóm. Kegyetlen és megállíthatatlan. Most azonban jót hozott. Az egymásra ismerés, a sok ölelés, a csak derűs arcok sora már jelezte a nem szokványos történések kezdetét. Az osziórán elmondottak őszintesége, a sok nevetés, a fotózások nyájterelést megszégyenítő „gyorsasága”, az ezt kísérő beszólások a temetők komorságát is elviselhetővé tették. Nem beszéltem félre, mikor azt mondtam, hogy jó a csapatunk. Sokan eljöttek, de persze, lehettünk volna többen is. Hiányoztak a hiányzók. Pedig a repülők is mind leszálltak időben és egy férjecske híján mindenki teljesen fel is gyógyult. Valóban használt a közös ima.

Bikfalván pedig megvolt minden. Az ideális hely, a minden kívánságot teljesítő Robi, a rengeteg és finom kaja, a jó italok. De legfőképpen mi. A közösségünk. Egy olyan ritka kincse zagyva és híg korunknak, amely egyre inkább felbecsülhetetlen értéket képvisel. Pedig semmi rendkívülit nem tettünk. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, énekeltünk táncoltunk, fotót, videót néztünk. Mindent egy kicsit. De bárki bárkivel került kapcsolatba, akár együtt voltunk, akár váltakozó „frakciófelállásban”, mindig volt miről beszélni, mindig talált a szó. Akár volt osztálytárs, akár annak párja volt a partner. Egyszerűen összeértünk. Olyanná lettünk, mint a nemesedő bor. Az idő most nekünk dolgozott, s ugyancsak ő fog gondoskodni arról, hogy mielőtt megtörnénk vagy megecetesednénk, egy szép emléket keltő névvé legyünk a közös kopjafán. De hadd idézzek néhány reakciót!

Ibivel beszélgetünk: „Ahogy telik az idő, úgy tanuljuk meg egyre inkább becsülni egymást és az együvé tartozás generálta együttlétet.” Áronka, otthonról: „Tamási alapmondatát bővítve: azért is vagyunk a világon, hogy valahová, valakikhez tartozzunk. Mindannyitoknak köszönet érte!” Walter, a dévaj: „Jut eszembe: ha valakinek kedve támadt éjszakai romantikus helytelenkedésre a fűben, vegye elé a kis tükröt, mert rengeteg a kullancs idén. Vagy egyúttal mutassa meg a plébános úrnak, aki elmondhatja, mennyi a penitencia, habár erre is járna valami nyugdíjas kedvezmény!”

Jó volt tehát. Nagyon jó. Mert igaz emberekből gyúrt igazi csapatmunka volt Zsuzsi vezérrel az élen. Végül, bár nem túl megszokott, de álljon itt ugyanaz, mint a múltkor, örök mementóként: „Talán, ha egyszer az országunk, a nemzetünk, a világunk dolgában is legalább egy miatyánknyi ideig egyek tudnánk lenni mi, emberek, másképp alakulnának dolgaink. A jó eszközeként csodákat tudnánk tenni.”