A szórványra csak a szórvány kíváncsi – jegyezte meg kissé keserűen Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője Tusványoson abban a sátorban, ahol a szórványbeli Magyar házak megtartó szerepéről beszélgettek a Temesvárról, Máramarosszigetről, Brassóból és Kőhalomból érkezett meghívottak. A kevés érdeklődő egyike, a nagybányai Teleki-házat vezető Szaniszló József volt alpolgármester pedig azt fájlalta, hogy bár Nagybányán nagyjából ugyanannyi magyar él, mint Gyergyószentmiklóson, és elég sokféle tevékenységet folytatnak, még az erdélyi magyar sajtó híreiben is csak elvétve jelenik meg valami a városról, és akkor sem az ottani magyarságról.
Pedig érdekes volt ez az eszmecsere is. Bodó Barna politológus, a Szórvány Alapítvány elnöke (Temesvár) a világban levő magyar házakról is beszélt – az elsőt 1927-ben Rómában hozták létre az első világháború után elmenekült magyarok, a legnagyobb ilyen közösségi létesítmény pedig Melbourne-ben van, és teljesen önfenntartó. Léteznek Brazíliában, Észak-Amerikában és persze Európában is, ahol egyházi támogatást kapnak, vagy a magyar állam segíti a fennmaradásukat. Temesváron is a magyar állam vásárolta vissza az 1930-ban közösségi összefogással felépített, később államosított, majd privatizált magyar házat, amelyet most egy sokkal kisebb közösségnek kell belaknia és fenntartania, ami nem egyszerű feladat. Közép-Európában egyébként Lugoson, Jakabffy Elemér kezdeményezésére jött létre az első olyan intézmény, amelyet ma Magyar háznak nevezünk, és amelynek célja, hogy a szórványban élő magyarság is megélhesse sajátos hagyományait, kultúráját, gyakorolja anyanyelvét, használja jelképeit, közösségi életet éljen.
Erre ugyanis van igény. Máramarosszigeten 25 éve működik Magyar ház, és a Hollósy Simon nevét viselő intézmény tevékenysége a változó igényekhez idomul: Zahoránszki Brigitta programfelelős szerint eleinte a vegyes kar volt a főszereplő, 2005 óta a gyermekek és fiatalok számára szerveznek különféle programokat (táborokat, táncházakat, cserkészetet, más foglalkozásokat), a járvány és az ukrajnai háború miatt a segítségnyújtást, adománygyűjtést is felvállalták. Brassóban még régebb, 30 éve üzemel az ottani magyarok közösségi háza, amely a református egyháznál talált otthonra, és az indulástól ott tevékenykedő Házy Bakó Eszter, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület elnöke számát sem tudja a Reménység házában megszervezett közösségformáló eseményeknek. Emellett sokadalmakat is tartottak, és bár úgy érzi, hogy az utóbbi időben kissé szétesett a brassói magyarság – aminek az is oka, hogy közben más egyházak is építkeznek és szerveznek különböző eseményeket –, bízik abban, hogy elég tettre kész fiatal van, aki képes és tud mozdítani valamit a többiekért. A kőhalmi szórványiskoláról annak kiépítője, Szegedi László református lelkész beszélt (vele készült interjúnk a július 8-ai lapszámunkban jelent meg), hangsúlyozva, hogy a Székelyföld, a Szászföld és a román többségű Fogarasföld találkozásánál levő település a legkisebb magyar közösség, ahol óvodától érettségiig magyarul tanulhatnak a gyermekek. Előtte a szászok sorsa állt intő jelként, és úgy érzi, nem volt hiábavaló a 30 évi erőfeszítés, amivel 750 fiatalt neveltek fel. Hozzátette: a nagyváros is szórvány, és ha nem foglalkozunk az ottani fiatalokkal, a Coresi és az Afi lesz az a két hely, ahova művelődni járnak.
Nem volt betervezve, de szót kapott a négyfalusi Csángó házat vezető Hlavaty Zsuzsanna, aki tízévi munka után már annak is örül, ha a rendezvényekre eljönnek a helybeli, fogyatkozó magyarok. Szerinte azért még kell vagy tíz évet dolgoznia, hogy felelősnek is érezzék magukat a házért és a közösségért, és ne csak néhányan támogassák, mint most.
A beszélgetés a fenntartási, fennmaradási lehetőségek latolgatásával folytatódott, a civil szervezetek szerepét és az együttműködési esélyeket is megvitatták, és végül abban maradtak, hogy ernyőszervezetre nincs szükségük (volt már erre próbálkozás, és nemigen vált be), efféle találkozóknak viszont, amelyeken gondjaikat-örömeiket megoszthatják-megtanácskozhatják, évente szerét ejthetik. Mert ha más nem, ők azért kíváncsiak a hasonló helyzetben levőkre.
