Mentőautók, tűzoltóautók úgy cikáznak reggeltől estig, mint valami amerikai filmben, de legalábbis, mint egy világvárosban. És már az én gyomrom is szépen hozzászokott, nem is tudna ennyi vészjelző hangra reagálni. De azért hallani hallom, és ezek a hangok nem tartoznak a kellemesek közé. Mert valami bajt, rosszat, kritikus helyzetet, igen sokszor halált vagy legalábbis halálközeli állapotot jeleznek. És az mégsem normális, hogy ezek a hangok normálissá válnak, hogy beépülnek az életünkbe, hétköznapjaink természetes velejáróivá válnak. A régi faliórák teszik ezt velünk, hogy nemcsak ketyegnek a maguk pontos monotonitásával, de félkor és egészkor kiütik azt a hangot, amit épp kell, mi meg már észre sem vesszük. Mert annyira természetes, már megszoktuk, nem zavar, nyugodtan lehet aludni és bármit csinálni közben. A falióra hangjai beépülnek az életünkbe. Mint ahogyan a mentő- vagy tűzoltóautók szirénái. Csakhogy a kettő nem ugyanaz. És mégis…

Kánikula van, mindenkinek az agyára megy, nehéz bármire is összeszedetten figyelni. Végezni azt, amit épp kell. Csakhogy ez nem mentség arra, hogy autóba ülve halomra követünk el sokszor végzetes hibákat. Egyre idegesebb, türelmetlenebb mindenki, összevissza kapkod, a legelemibb szabályokat megszegve száguldozik, dudál, ha kell, ha nem, mert már elege van. Elege van az elmúlt évek megélt és a most következő idők várható próbatételeiből és a nyomorult nyári összevissza időjárásból. Most pont a maradék agyunkat szétdobó kánikulából. Egyre nehezebben tudjuk összekapni az energiáinkat, kimerültünk, nehéz megtalálni azokat a fogódzókat, amelyekből újratölthetjük az egyre gyakrabban, gyorsabban lemerülő elemeinket. Rohanunk a gondok elől, a kánikulából, mindenből, csak vajon hová? És már fel sem tűnik, hogy percenként szirénáznak valahol. Az égvilágon mindent képesek vagyunk megszokni. Hogy egyáltalán még vagyunk, azt igazolja, hogy mindig, minden időkben, körülmények közt megtaláltuk zsigerből vagy kidolgoztuk agyból a túlélési stratégiákat. Mert már csak ilyen élni, túlélni akaró szerzet vagyunk. Hogy meddig bírjuk, ki a megmondhatója? Egyelőre még próbáljuk tisztességgel, ki ahogyan tudja. Csak kicsit sok a sziréna…