Nagy D. István
Olyan alaposan hozzászokhattunk már, hogy oly kevés elegendő, miként leleplezze a román állam olcsó machinációit, képmutató hozzáállását a nemzeti kisebbségek jogait illetően, hogy már szinte fel sem tűnik, ha újabb példájával találkozunk, ráadásul saját városunkban, megyénkben. Kedden jelentette be a háromszéki kormányhivatal, hogy újabb, a prefektúra alárendeltségébe tartozó intézménynél sikerült előrelépni az anyanyelvhasználat terén, éspedig az útlevélosztályon. A jövő hónap elejétől az osztály székhelyén lapozható kétnyelvű tájékoztató mappákat is kihelyeznek, melyek a román mellett magyar nyelven is tartalmaznak mindent, ami az úti okmány kiváltásához szükséges lehet. Örvendünk, mondhatnánk, hiszen kis megyénkben nem ritka, hogy az állam nyelvén polgártársaink nehezebben boldogulnak, ez ügyben tehát üdvözlendő bármi, így a prefektúra kezdeményezése is. Értékelendő továbbá, hogy ez nem az első eset, korábban a szintén komoly ügyfélforgalmat lebonyolító gépjármű-nyilvántartási és jogosítványkiváltó irodában helyeztek ki hasonló tájékoztatókat.
Nagy kár ugyanakkor, hogy ezzel kénytelenek is vagyunk lezárni a méltató sorokat, ugyanis az említett bejelentés során az is elhangzott, hogy az online térben ugyanezt nem sikerült bevezetni, az intézmény honlapját „kicsit” magyarítani, mivel az egységes az egész országban, márpedig ami az országban egységes (akár a nemzetállam az alkotmányban), nem piszkálható holmi helyi igényeknek megfelelően. Itt bújik ki a szög a zsákból. Mert ez a dolog úgy áll, hogy a magyar nyelvű tájékoztatás ebben az esetben nem csupán helyi elvárás, hanem törvény által előírt kötelezettsége mások mellett az összes állami hatáskörbe tartozó intézménynek, így a Belügyminisztérium összes „struktúrájának” is. Nem másról beszélünk itt, mint az oly sokat emlegetett húszszázalékos etnikai arányról, amely felett egy településen bizony egységesen biztosítani kellene az anyanyelvhasználat jogát az illető nemzeti közösségnek, legyen szó önkormányzati vagy a kormánynak alárendelt hivatalról. Szomorú, de mint oly sok más esetben, itt is azt láthatjuk, hogy egyes, ráadásul az ország törvényeiben szereplő fogalmak a központi döntéshozók, hatóságok, végrehajtók számára egészen mást jelentenek, mint azt az egyszerű ember gondolná. A kisebbségi jogokra (amilyen az anyanyelvhasználat) ráadásul ez hatványozottan igaz: ha többnyelvűségről van szó, valahogy soha nem sikerül „felfogni”, hogy mettől meddig terjednek a jogok, mit kell betartani, a románon kívül mit is kéne biztosítani. Ha nem így állna a dolog, nem kéne gondot jelentenie, pláne vita tárgyának lennie, hogy egy intézmény honlapját – még akkor is, ha országosan egy kaptafára húzták eredetileg – a helyi viszonyokhoz igazítsák, jelen esetben biztosítva a törvény által is előírt anyanyelvi tájékoztatást a megye teljes lakosságának.
Bárhonnan is néznénk, a fentiek tökéletesen tükrözik, hogy a román állam képviselői mennyire veszik komolyan a kisebbségi jogokat, és hogy valójában csak kényszerből fogadják el azokat. Engedményeik pedig csak igen alaposan behatárolt körben érvényesek, és azonnal a tiltás, elutasítás fegyveréhez nyúlnak, amint e határokat feszegeti valamely közösségi igény, vagy – urambocsá! – érinteni meri az államapparátus valamely szent tehénként tisztelt (s mint ilyen, érinthetetlen) eszközét. Esetünkben egy állami intézmény honlapját, mely a jelek szerint, akárcsak Románia: csakis egységes, nemzeti és oszthatatlan lehet.
