Incze Mózes Baróton született, ma már világhírű festő műveiből nyílt kiállítás pénteken Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK). Miközben kint dörgött és villámlott, bent népes közönség előtt mutatták be az utóbbi három év termését, amely a külső és belső, valóságos és képzeletbeli világok között vezette a nézőket.
Hangulatot Tókos Imre gitáros és Gáspár Csaba hegedűs teremtett, Bordás Beáta intézményvezető köszöntője után pedig elsőként a szülőváros polgármestere, Benedek-Huszár János beszélt, mindenki meglepetésére részleteiben is elemezve Incze János munkásságát, illetve Sepsiszentgyörgyön most kiállított műveit. A valósághűen ábrázolt, meztelen ember szépsége a reneszánszot idézi, de mögötte, mellette, körülötte mesterséges táj van, amelyben egyedül vagy (ritkábban) másodmagával jelenik meg, valamiféle elmagányosodást, elidegenedést jelezve, amit a hol vörös szalagként, hol rézkeretként feltűnő elem is kihangsúlyoz – fejtegette. Több festményről külön is ejtett szót, végül pedig megjegyezte, hogy a mai okos eszközök sokszor inkább a távolságtartást szolgálják, mint a kapcsolattartást, vigyázni kell, hogy az emberi test és tudat ne kerüljön a technika perifériájára.
Már fiatalon kiforrott művész áll előttünk – jelentette ki Kányádi Iréne, aki a kiállítás kurátoraként elsősorban azt mondta el, hogy – más kortárs alkotóktól eltérően – nagyon könnyű és kellemes volt Incze Mózessel együtt dolgozni. Eredetileg átfogóbb kiállítást szerettek volna rendezni az életmű bemutatására, de egyrészt nagyon sok mű van szanaszét a világ múzeumaiban és magángyűjteményeiben, másrészt nagyon bőséges az elmúlt évek termése is, így csak néhány régebbi munka került itt a falra. Jó néhány motívum már a korai művekben is megjelenik, például a szalag világokat köt össze vagy választ el egymástól, az emberi test mögött pedig nagyon szép és nagyon erőteljes hátterek vannak – elveszett vagy meg nem talált paradicsomok és a mindennapi élet eszközei is –, amelyekhez minden néző saját történeteket tud hozzáfűzni.
Részünk-e a kép, mi részei vagyunk-e a képnek, hogyan folytatódik a történet? – ezeket a kérdéseket tette fel Incze Mózes, megköszönve az előtte szólóknak, hogy megpróbálták „lerántani a szavakat a képekről”, illetve „lemezteleníteni magát a látványt”. Sokan kérdezik tőle, hogy honnan veszi a témáit, de ez nagyon egyszerű: ami ma lemaradt a vászonról, az kerül rá holnap, az egyik kép „rányitja az ablakot” a másikra. Saját belső térképének fehér foltjait próbálja felfedezni, és reméli, hogy egy-egy képe megfelelő iránytű lesz ehhez mások számára is.
A kiállítás szeptember 24-éig látogatható.
