Egyik társam az A osztályból – mi a hírhedt C voltunk egykor – Amerikába szakadt anno. Református lelkész édesapja Szemerjáról egyenesen az Államokba menekítette családját a Ceaușescu-féle élő szocializmusból. Zsolt onnan jár haza minden randira, és osztálytársai – igen rendes emberek lévén – hozzá igazítják a találkozót, mint ahogy mi is Magdihoz a miénket, aki Kanadából jön ugyanezért. Mindig van egyébként ilyen paradoxon: van, aki Szentgyörgyön él, mégsem jön el, van, aki a világ másik végéről is.

Emlegetett Zsolt komám – kivel anno, szomszédváriak is lévén, jóban voltunk, barátok, mondhatni, és jó pár apró gazemberséget is elműveltünk együtt, persze a „jólneveltség” tágabb határain belül – dolgát elvégezvén itthon, visszaindult szintén osztálytárs párjával Ámerikába. Ma jött azonban az áttételes hír, hogy illendően elmentek Londonba, hogy majd onnan, a menet-térti szerint, egy rövid dobbantást követően repülnek tovább, és kész. Ott is van Amerika.

De a dolgok – mióta néha bidén alszik el az ottani egyes számú gombfelelős és nemcsak szelleme, hanem a világ is zűrös hely lett ezáltal –, nos, azóta a repülők is úgy repkednek, mint egy renitens konok kamasz postagalamb. Amikor akarnak.

Így megjárta rendesen kedves emlegetett barátunk is, mert Londonyországban közölték velük, hogy irány Párizs, mert a reppencsek csak onnan mennek tengerentúlra. A mai, július 28-i hírek szerint öt napja várják a lassan ebben a meleg helyzetben szépen bebarnuló Frankiában, hogy lesz tán valami az egész hazautazásból. De állítólag ott még az Álljfel torony sem fogad szót, sztrájkol, ott ül a Mars mezőn, s sunnyog. Talán azzal azért biztatták, hogy augusztus tizedikén már felférnének egy gépre. Ügyes, mondhatjuk. És kellemes is, ha mindezt a repülőtársaság fizeti, biztosít szállást és szállodát, és ha van valami dolcsi a számlán, legalább egy bagettre való. De ha ezt a reptéren ücsörögve kell eltölteni, az korántsem olyan vidám. Nem tudom, ők melyik állapotában leledznek a fentebb leírt jelennek, de azért kösz szépen az egészet.

Értük aggódván, és az egész – lassan tényleg agyament – mai világ állapotán elmélkedvén jutott eszembe, hogy verjük földhöz magunkat a repülésért, hogy jaj, de gyors, minnyá-minnyá itt is a világ másik vége vele, s közben ott a kényelmes megoldás! Mert, ha már az ember úgyis Angliában van, Londontól csak egy ugrás Southampton, ahonnan a Queen Mary 2 nyolc nap (hét éjszaka) alatt átlendít az Atlanti-óceánon, és egy kellemes és úri hajókázás után ki is köt New Yorkban menten. Komolyan mondom, kellemesebb és gyorsabb, mint Zsolték fenti kálváriája.

Adja a Fennvaló, hogy szerencsésen hazaérjenek, és ne szegje kedvüket mindez, jöjjenek az ötvenévesre is. Valamivel. Ami akkor épp biztonsággal jár. Egy úton, mely akkor épp járható.

Mi meg gondolkodjunk el, mivé tettük világunkat kicsit mi magunk is, de miképp hagyhattuk, hagyhatjuk, hogy mások ezt tegyék vele. Mert ugyan a nagy-nagy világmindenség tán végtelen, de a mi kis világunk igencsak véges. S bár már mondám, de megismétlem: minden jó, ha a vége jó.