Óvatosan bár, de még a környezetvédelmi minisztérium is megérdemel egy enyhe dicséretet, nagyjából egy év alatt sikerült előrelépni ebben az igencsak kényes kérdésben. Olyannyira, hogy jelenleg Tánczos Barna tárcavezetőről még az is elmondható, hogy többet tett a medvék jelentette veszély csökkentéséért, mint a nagyvadak kilövésének megtiltása óta a minisztériumban megfordult elődei. És a jelek szerint nem áll szándékában leállni, amint arról a pénteken Csíkszentdomokoson lezajlott találkozón elhangzottak is árulkodnak.

Nyilván csak reménykedhetünk, hogy a bejelentett, illetve már szegről-végre alkalmazás előtt álló elképzeléseket sikerül gyakorlatba ültetni, és ezek eredménye a medve–ember konfliktus enyhüléséhez vezet. Jelen állás szerint ugyanis a helyzet távolról sem rózsás. Székelyföldön és nem csak folyamatosak a medvékről szóló jelentések, hírek, melyek között sajnos szép számban akadnak pusztításról, dúlásról szólók. Nem telik el hét, hogy ne érkezne figyelmeztető üzenet – az idegtépő hangjelzés kíséretében – az országos riasztó rendszeren, a már túlontúl jól ismert Ro-Alerten, hogy éppen melyik település közelében vagy éppen a belterületén látták a nagyvadakat. És amint az a beszámolókból kiderül, gyakran nem egy-két példányról van szó, nem ritka ugyanis az a település, ahol négy-öt, a környéken kószáló medvéről tudnak, és lassan már az otthonaikat is félve merik elhagyni az ott lakók.

Ilyen felállás mellett marad a nagy kérdés, hogy mire elegendőek a rendelkezésre álló eszközök, mint a veszélyes példányok esetében törvény által engedélyezett beavatkozás, a kilövési kvóta vagy a legújabb, a vadakat etetők megbírságolása. Az első esetében több helyről is hallani, hogy körülményes alkalmazni, illetve az áthelyezés nem jelent megfelelő megoldást. A kilövési kvóta mindig is ingoványos terep volt, mind a mértékét, mind az alkalmazását illetően, emlékezzünk csak az állatvédő szervezetek, illetve a szaktárca, önkormányzatok és a vadásztársaságok közötti „összecsapásokra”. A medvéket etetők elleni fellépés pedig még igencsak kérdéses, mennyire lesz hatékony, illetve befolyásolja-e egyáltalán azt, hogy a nagyvadak a településeken vagy azok közvetlen közelében „garázdálkodjanak”.

Mindent összevetve kétségkívül elismerést érdemel, hogy a minisztérium törekszik az életképes megoldás megtalálására, de azt is ki kell mondani, hogy némi sietség ez esetben nem ártana. Egyértelmű, hogy a többéves halogatás, maszatolás, sőt, semmitevés hatásait nem lehet könnyen elhárítani, de ugyanakkor az is igaz, hogy a medvék sem várnak, sem az eltávolításukra összesereglő bizottságra, sem a törvényre, sem a jóváhagyásokra, sem arra, hogy végre megszámolják őket.