Már jó ideje hallottam róluk. Több újságcikkben is szerepeltek az ún. „mikóújfalusi kerékpárosok”. Irigyeltük is azokat a srácokat, akik részt vettek a Fejér Ákos által vezetett kerékpártúrákon. Páran közülük a Mikóba jártak, és mindenki csodálta őket.
Kilencedikes mikós diák voltam, szerettem sportolni, kirándulni. Tele energiával és életkedvvel, szerettem volna világot látni, minél többet utazni, tapasztalni. Az akkori időkben a kommunista hatalom korlátozta a külföldi utazást, útlevelet nem kommunista országba szinte senkinek nem adtak. Amikor meghallottam, hogy Ákos tanító bácsi nyáron Törökországba szervez kirándulást, eldöntöttem magamban, hogy azon én is részt fogok venni.
Egy szép napsütéses áprilisi napon kikarikáztam Tohan márkájú kerékpárommal Mikóújfaluba. Egy kicsit szorongva kopogtattam. A tágas, nagy helyiségben, ahol fogadtak, bemutatkoztam, szeretnék én is részt venni a kiránduláson. Ákos tanító bácsi szigorúan rám nézett, és megkérdezte: Sportolsz-e? Mondtam, hogy igen, atletizálok. Azt el kell felejteni, fiam, az atlétika rugalmas izmokat igényel, a kerékpározás pedig merevíti azokat. Ki az edződ? Ki az osztályfőnököd? – egyre csak sorjáztak a kérdések. Fejér Ákos mindent pontosan lejegyzett, és azt mondta, hogy tíz nap múlva jelentkezzem, addig lekáderez.
Amikor végre megkaptam a pozitív választ, meg kellett találnom a megfelelő alkalmat, hogy szüleimmel is közöljem a nagy hírt. Apám végül azt mondta, hogy fiam, menj és ismerd meg a világot, minél többet látsz, annál jobban szélesedik a látóköröd, én mindenben támogatlak.
Ákos tanító bácsi kihívott egy megbeszélésre Újfaluba, és egy hosszú listát adott, hogy mit kell a hátizsákba tenni: Fiam, minden deka számít, ezért hozzál magaddal két rúd szalámit megszárítva, egy akkora darab szalonnát, mint egy ábécéskönyv, négy tasak „nejlon levest”. Ha van otthon egy lópokróc, azt el kell vinni egy szabóhoz és be kell vonni vízhatlan dokk anyaggal, az lesz a hálózsákod...
Törökországban
Nagy izgalommal vártuk a nagy napot, a Törökországba való indulást. Az éjjeli bukaresti gyorsra a málnásfürdői állomáson szálltunk fel. Málnásfürdő ugyanis akkor még nemzetközi fürdőhelynek számított. Reggel érkeztünk Bukarestbe. Ákos tanító bácsi azt mondta, hogy nincs értelme az időt vesztegetni román területen. A szállás a Pionírpalotában, az egykori és mai Erzsébet-palotában volt. Másnap reggel indultunk Bulgáriába. Giurgiuba aránylag gyorsan elértünk, habár hatalmas hőség volt. A csapatban mindenki tette a dolgát, minden feladat el volt osztva, voltak kerékpárszerelők, szakácsok, Veress Frici társammal mi beszerzők voltunk.
Fejér Ákos óriási felelősséget vállalt: autós kíséret nélkül, kamasz srácokkal csak úgy nekiindulni a világnak mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen. Erős akaratú, szigorú, de igazságos ember volt. Amit a fejébe vett, megvalósította, tűzön-vízen át. Nem ismert akadályt. Emlékszem, hogy elmesélte, hogyan kaptunk mi a kirándulásra dollárt. Egy alkalommal Nagyborosnyóra karikázott, és a vasúti sorompónál megállt mellette egy hivatalos kocsisor. Benne a vadászatra induló Ion Gheorghe Maurer akkori miniszterelnök. Fejér Ákos megszólította, beszólt neki a kocsi ablakán keresztül, hogy ő nyáron diákokkal Törökországba akar kirándulni, és legyen szíves kiutalni neki ennyi meg ennyi valutát. Nagyon meggyőző volt, mert mi a valutát meg is kaptuk.
Sumenen keresztül Burgasba értünk, akkor láttam meg életemben először a Fekete-tengert. Érdekes tájakon haladtunk át, megcsodáltuk a szorgalmas bolgár nép teraszos zöldségeseit, és áthaladtunk a Marica völgyén, ami a rózsák völgye. Nagy élmény volt, amikor átléptük a bolgár–török határt: az első, mesebeli települések, Lüleburgaz, Kirklareli, az első turbános törökök és fátyollal letakart arcú lányok. Kiskorom meséi jutottak eszembe. És aztán következett Rodostó, Isztambul és Kis-Ázsia. Hajóval keltünk át a Márvány-tengeren, olyan tiszta volt a vize, mint egy akvárium, láttuk a halakat úszkálni a mélyben. Amikor kiszálltunk Kis-Ázsia partján, és megláttak a helybeliek a kerékpárokkal, azt mondták, hogy víz nincs. Ezért kellett kisbuszt bérelnünk, amivel Bursába értünk. Innen mentünk a 160 kilométerre levő Truvába, az egykori Trójába.
Felvidéken át Krakkóig
A következő évre Ákos tanító bácsi egy nagyon merész útirányt tervezett: Nyíregyházán keresztül Munkács, Ungvár érintésével fel északra, Leningrádig, azaz Szentpétervárig, majd Észtország, Lettország és Litvánia – mindez akkor még a nagy Szovjetunió része volt.
El is indultunk, közeledtünk Beregsurány felé, a szovjet határhoz. Amikor minket ott megláttak, vágott szemű fegyveres katonák vettek körül, és kérték az Inturist-igazolványokat. Akkor tudtuk meg, hogy a Szovjetunióba nem lehet csak úgy, szabadon besétálni, csak idegenvezető kíséretében, és csak oda, ahova ők engedélyezik. Nem engedtek be.
Változtatni kellett az eredeti útiterven, Sátoraljaújhelyen léptük át az akkori Csehszlovákia határát. A határátkelőnél bedöglött Balázs Anti bácsi motorkerékpárja, úgy kellett áttolnunk a határon. Hamarosan beértünk Kassára, ahol megkérdeztünk egy magyarul beszélő polgárt, hogy milyen nemzetiségű, magyar vagy szlovák? A válasz az volt, hogy ő kassai. Ez a semleges álláspont is érzékeltette, hogy milyen éles magyargyűlölet volt már akkor Szlovákiában. Ezzel később is szembesültünk. Ipolyságban, amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk, kövekkel akartak megdobálni. Amikor viszont kiderült, hogy Romániából vagyunk, rögtön barátként fogadtak.
Következett Felvidéken Szepes vára, Lőcse, Késmárk, majd a lengyel síparadicsom, Zakopane. Ezután a Magas-Tátrából leereszkedtünk Krakkóba, és megtapasztaltuk a lengyelek kedves vendégszeretetét. Egy gimnázium kollégiumában a titkárnő addig telefonált jobbra-balra, amíg megjelent az igazgató, és engedélyezte, hogy ott szálljunk meg. Itt találkoztunk a szentivánlaborfalvi híres asztalitenisz olimpikon lányokkal, a Korodi ikrekkel. Krakkóban meglátogattuk a Bárányokhoz címzett palotát, mely Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király, Bekes Gáspár és Wesselényi Ferenc tulajdonában is állt. A házon bronztábla őrzi Balassi Bálint emlékét.
Krakkó főtere Európa legnagyobb középkori városközpontja. A tér nevezetessége a Posztócsarnok. A reneszánsz vásárcsarnok a város egyik szimbóluma. Krakkóból kimentünk a 66 kilométerre levő Oświęcimbe (Auschwitzba), ahol meglátogattuk az egykori náci koncentrációs tábort. Megrendítő élmény volt.
A müncheni olimpián
1972-ben, az utolsó kiránduláson ismerkedtünk meg az akkori szabad, kapitalista világgal. Magyarországon át és az akkori Jugoszlávia szlovén részének érintésével, Varasd és Maribor után érkeztünk meg Ausztriába. Klagenfurt mellett egy tanyán esteledtünk be, és kértünk szállást. Egy gazda nagy nehezen befogadott a szénapadlásra, aztán friss tejet is kaptunk az esti fejésből.
Ausztriában megnéztük a Kufsteini várat, voltunk Kazinczy és Rózsa Sándor cellájában, azután következett Salzburg, Mozart városa. Ma is emlékszem azokra a szűk középkori utcákra, a Mozart-emlékházra és a várból lehallatszó harangjátékra. Következett a Grossglockner és az alpesi átkelő, az 5,3 km hosszú Felbertauern-alagút. Hát nem mondhatnám, hogy kerékpárosoknak való út. Az alagúton egy Mercedes kisbusszal vittek át, a levegő szennyezettsége miatt nem lehetett akkor kerékpárral áthaladni. Az alagútművek alkalmazottjának emlékül adtunk köszönetképpen egy „Polisportiv” jelvényt. Nem igazán tudta, hogy micsoda, de azért udvariasan megköszönte. Az alagútból kiérve, festői látvány tárult ki előttünk: Bajorország. Rosenheimban a nővéreknél, a Schwestereknél aludtunk. Majd következett utunk végcélja, München. 1972, olimpiai játékok, a világ minden tájáról összesereglett emberek, utcai koncertek, csodálatos élmény volt.
Fejér Ákos emberi nagyságát igazolja, hogy hazafelé jövet, amikor a német–osztrák határra értünk, a következőket mondta: „Fiúk, aki akar, itt maradhat, itt van az útlevele, mehet vissza. A maradék kis zsebpénzünket összeadjuk, és szerencsét kívánunk neki. Én nem akadályozhatom meg senkinek azt, hogy kézbe vegye a jövőjét. Az igaz, ha kint marad valaki, amikor hazaérünk, a Securitate engem be fog hívni, és meg fog dorgálni, de ez már az én bajom, ezt bízzátok rám.” Egymásra néztünk, és mind folytattuk az utat. Senki nem maradt kint. Az is igaz, hogy akkor még viszonylag jó élet volt itthon, a kommunizmus jobb évei voltak azok. Nem voltak még ellátási zavarok, nem volt még hiánygazdaság, és meg sem fordult a fejünkben, hogy itt hagyjuk a hazánkat. Utolsó vakációnk volt, következett a 12. osztály, egyetemi felvételi, aztán pedig a diktatúra évei. Később sokszor eszünkbe jutottak Ákos tanító bácsi szavai, és bántuk, hogy nem maradtunk akkor kint.
Ötven év múltán azonban már nem bánom, hogy itt maradtam. Életem meghatározó része volt a mikóújfalusi kerékpáros kaland. Mai napig büszke vagyok rá, hogy részese lehettem ennek a legendás történetnek, és fegyelmet, emberséget, kitartást tanultam Fejér Ákostól. Emléke legyen áldott!
Székely Zsolt
