És ahogy jó két évtizede nem csupán a kolozsvári magyaroknak, de minden Erdélyben élő nemzettársunknak fájt, amit az erdélyi város idegengyűlölő polgármestere elművelt, ugyanúgy most, a Kolozsvári Magyar Napok nyitányán is mindannyian ünneplőbe öltözünk – hogy lélekben legalább együtt legyünk, egymást erősítsük.

Túl a színes és színvonalas programkavalkádon, amely az egyetemi, kulturális és gazdasági központnak is tekinthető Kolozsváron természetesnek számít, az idei Magyar Napok kiemelkedő eseménye volt a felújított Szent Mihály-templom újraszentelése. Erdély egyik legjelentősebb műemlék épületéről lévén szó, aligha él olyan magyar ember itt, aki ne ismerné a Mátyás-szobor mellett álló templomot. E két műemlék máig meghatározza Kolozsvár főterének arculatát, és mindenféle régi és újabb kori történelemhamisítási kísérlet dacára jelzi: a múltat nem lehet letagadni, elhazudni, Kolozsvár nem olyan romániai város, ahol magyarok is élnek, hanem olyan regionális főváros, amelyet a magyarok is építettek – más nemzetekkel együtt.

A műemlék épület megújulása egyébként nem csak követendő példa a magyar épített örökség védelme és megbecsülése tekintetében, de kicsit arról is beszél, miként lehet és miként kellene viszonyulnunk a román–magyar együttélés számos kérdéséhez, milyen előnyeink származhatnak abból, hogy romániai magyarokként gyakorlatilag két államhoz fordulhatunk, és jól tükrözi azt is, mire képes együtt Magyarország és Románia egy egyesült Európában. Bár Emil Boc jelenlegi polgármester nevéhez is fűződik jó néhány magyarellenes nyilatkozat, gesztus, azért az erdélyi város jelenlegi kisugárzása alapján semmiképp sem nevezhető a román nacionalizmus fellegvárának, éppen ellenkezőleg, olyan fogalmakat társítunk Kolozsvár mellé, mint a nyitottság, fejlődés, normalitás, az Európához való felzárkózás, ifjúsági, tudományos, kulturális központ. Ebben a miliőben pedig nem kérdés, hogy a helyi vezetés megbecsüli a város épített örökségét, és áldoz annak megőrzésére, mint ahogy mára a Magyar Napok rendezvénysorozata is a város művelődési-közösségi életébe szervesen illeszkedő rendezvény lett. De nemcsak az önkormányzat és a helyi közösség, hanem a román és a magyar kormány is támogatta a műemlék épület felújítását: lám, mindenféle megosztó törekvés dacára vannak közös érdekei, közös programjai a két államnak, már csak felismerni, felvállalni kell ezeket, a közös építkezés, a bizalom pillanatok alatt képes elpusztítani a viszálykodás magvait, amit a szolgálatos gyűlölködők ültetnek. Végezetül pedig a Szent Mihály-templom felújításának története rávilágít arra, hogy romániai magyarokként szerencsés csillagállás esetén legalább három-négy forrás áll rendelkezésünkre különféle terveink, programjaink megvalósítására: a hozzánk legközelebb álló önkormányzatok mellett Bukaresthez, Budapesthez és Brüsszelhez is fordulhatunk, azaz adott esetben román kormányzati segítséget, magyarországi támogatást és európai uniós finanszírozást is igényelhetünk.

Túlzás nélkül kiváltságos helyzet ez, amelyről időnként mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni – a felújított Szent Mihály-templom több évszázados, ódon falai emlékeztetőül szolgálhatnak arra, hogy a kisebbségi sors számos nehézség ellenére lehetőségeket is rejt magában.