A dinnye tehát. Amit György Attila barátom nem volt hajlandó megénekelni a Gasztroördög köteté­ben, pedig megilletne ez a gyümölcs is egy ódát. Na jó, egy halvány utalás erejéig kicsinyke korában szerepel még, oszt annyi. Holott többet érdemelne. Mert ugyebár ott van töpörödött korában, amikor is kitűnő, sőt, nélkülözhetetlen alapanyaga a muröturának, aztán ott van beérett korában, amikor is mellőzhetetlen, sőt, elmaradhatatlan kelléke a nyári napoknak. Már úgy idefelénk, mert odalenn, a nagy román alföldön kora nyártól késő őszig hétköznapi étek. Olyannyira hétköznapi, hogy ezt el kell mesélnem.

A sors kifogyhatatlan kegyelméből sorkatonai kötelességemnek (ajjaj, a nyolcvanas évek!) Craiova kies városában kellett eleget tennem, mai napig sem tudom, miért éppen ott. Akkoriban ugyanis az volt a „divat”, hogy az ugyanarra az egyetemi szakra sikeresen felvételt nyerőket ugyanahhoz a katonai egységhez hívták be, mint utólag megtudtam, az én leendő évfolyamtársaim a marosvásárhelyi tűzoltósági rohamosztagnál nyertek belekóstolást a „gyöngyéletbe” – én azonban a craiovai (egykori) büntetőegységnél gyalogolhattam kedvemre napi negyven kilométert, már amikor épp az volt napiparancsba kiosztva, különben konyhai szolgálattól díszőrségig minden belefért, ez utóbbi volt a legkegyetlenebb, aki a helyőrség zászlójának „tiszteletére” volt kirendelve, állhatott három órát feszes vigyázzban. No, mindegy, az is eltelt, kilenc hónap nem a világ vége, bár az eleje – na, az megér egy misét.

Akkoriban ugyanis a kötelező katonai szolgálat – akárcsak az iskolai vagy egyetemi évkezdet – a mezőgazdasági munka oltárán eltöltött áldozatos hetekkel kezdődött. Talán vannak még az olvasók közt, kik az ilyesmire emlékeznek: szeptember tizenöt, évnyitó, másnaptól autóbusz, pityókaszedés két-három hétig, aztán tényleges suli. A katonaságnál ez picinykét másképp működött. Mert ugyebár a bezupálás nem egyszerű művelet, kell két-három nap, míg minden leendő honvéd beöltözik (ez alatt értendő: megfelelő méretű ruházat beszerzése kiosztás/cserebere/ökölharc/éjszaka leple stb. módszerek által), aztán újabb kettő-három, míg minden friss katona megtanulja a jobbra át, előre indulj, s legfőképp a megállj parancsszót, ezek után lehet a „turmát” (gyengébbek kedvéért: nyájat) kivezényelni. Mezőgazdasági munkára, mi másra. Elvégre az ingyen munkaerő a leghasznosabb munkaerő. Éljen a párt, bátran előre, elvtársak!

Így kerültünk mi, a craiovai 0048-as katonai egység bősz katonái egy Urzicuța nevezetű oltyán falucska pionírtáborába. Ami nem is volt olyan rossz dolog, hiszen az ott alkalmazott szakácsnők ahhoz voltak szokva, hogy a kényes ízlésű oltyán pionírok kénye-kedvébe járjanak – s mi kell több egy hosszú éhezésre berendezkedő katonának, mint hogy annyi repetát kapjon, amennyit gyomra megbír. Ekkor alapoztuk meg férfiasságunk súlyban mérhető mennyiségét, hogy ebből később valamennyit leadtunk, az más lapra tartozik.

De térjünk vissza a dinnyére. A 0048-as katonai egység leendő honvédjei (szép a magyar kifejezés, mi csak katonák voltunk) mindenféle zöldségek begyűjtésére kaptak feladatot. Nem volt nehéz a „norma” teljesítése, pláne, hogy a különféle kultúrnövények által beültetett parcellák a láthatárig húzódtak. Aki reggeliben csipkedte magát, két-három óra alatt összegyűjtötte a negyven zsák paprikát, vagy a hatvan tálca paradicsomot. Nyilván, egyforma méretű, ugyanolyan színű zöldséget (gyümölcsöt?, ki tudja ma eldönteni, melyikhez tartozik az édenkert nevét is adó növény?), ez szigorú kitét volt. Aztán szabadrablás. A szó legszorosabb értelmében. És mi más kellett az ifjú süvölvénynek? Egy kis szabadság a rá várható rabság előtt. Raboltunk. Szőlőt dézsmáltunk, dinnyét loptunk – esküszöm (ezt már másodszor használom, holott ritkán szoktam), hogy olyan finom dinnyét azóta sem ettem. A dinnyecsősznek csupán annyi volt a kérése, hogy a magokat vigyük vissza. Az ugyanis szaporítóültetvény volt, a pirosa nem számított, csupán a fekete magja.

Hát azóta nekem különös a vonzódásom a dinnyéhez. Kerestem itthon ízét, nem találtam. S ha most lehetőségem adatott lemenni a nagy román alföldre, hát persze hogy a legelső útszéli árusnál (amúgy ilyen törvényesen nincs, csak a valóságban) vásároltam egy dinnyét. Akkorát, amekkorát háromszemélyes családom egy ültében elfogyaszt, mert minek pocsékolni. Aztán az asszony azt mondta, vásároljunk egy sárgát is a piros mellé, hát teljen neki is kedve, lőn. S amikor betettem a pirosat és a sárgát a csomagtartóba, az útszéli árus (aki törvényesen nem létezik, csak a valóságban) adott még egy kisebb méretű sárgadinnyét, úgymond illatosítószer gyanánt – na, ebben igaza volt, ma is bűzlik tőle az autó. Mindegy, hazaértünk, a három dinnyét levittem a pincébe, a piros feláldoztatott első nap, a két sárga várta sorát.

Az igazság az, hogy nekem a kutyák gyanúsak voltak. Reggel megkapták a magukét, olyankor csendben szoktak lenni estig, de már úgy napnyugtakor rájuk jön a követelőzés, na jó, ilyen a természetük. De ez a három fekete ördög szürkületkor is nyugton pihegett, mi több, az áldásos eső se zavarta őket, holott üres gyomrú kutya ilyenkor egérlyukba bújni szokott. Láttam én, hogy a pinceajtó nyitva, de hát az máskor is előfordul, odamentem, s ha már ott voltam, egy sört is felhoztam. A két sárgadinnye közül csak az egyik lapult a sarokban, no, az asszony suttyomban megette a másikat, gondoltam, sebaj, egészségére. Aztán kicsit később ismét lementem a pincébe, mert a nyitott ajtaja hívogatott, s hát már a lépcsőfokok dinnyemagosak voltak. A sárga héjú gyümölcs nyúlós bevonatú fehér szemei elszotyogtatva előbb-előbb, néhol egy kevés a húsából is, lent meg egy egész nagy darab a pince nemrég feltakarított földjén. Dinnyerabló pulifajzatok, hát ezt tanultátok ti a mongol pusztákon, hol pár évezreddel ezelőtt hozzánk csapódtatok, na, mars a helyetekre, vacsorátok nem is bizonytalan, hanem bizonyosan nem lesz.

A három fekete ördög csak nézett rám kielégült tekintettel. Összemosolyogtunk, és immár együtt nyugtáztuk: olyan finom dinnye nincs, mint amit az ember a termelőtől vásárol.