Amikor 1972-ben Kisgyörgy Zoltán és dr. Vajda Lajos könyvben foglalta össze az erdővidéki iparszerű szénbányászat százesztendős történetét, Barót még négyesztendős városka volt csupán. Várossá nyilvánítását – az ország közigazgatási átszervezésén túl – szintén a bányavállalatnak köszönhette, amely Köpecbánya, majd Köpec után itt épített a kor szelleméhez igazodó stílusú irodaépületet a főtér sarkára, és a szénkitermelés növekvő munkaerőigénye indította el azt a folyamatot, amely révén a település északi peremén tömbháznegyed nőtt ki a földből.

1972-ben, a szocialista iparosítás lendületében a kor ideológiája vidékünkön a hosszú távú jövő letéteményesének egyértelműen a bányászatot tekintette, és ehhez az állami fejlesztések hihető alapot szolgáltattak: sorra nyíltak a bányák immár nemcsak Köpecbányán, hanem más települések határában is, indultak a külszíni fejtések is, a bányászok mellé pedig gépészek egész seregét alkalmazták, a vállalat létszáma pedig lassan az ötezres szám közelébe kúszott, körülbelül ugyanennyi családnak biztosítva a megélhetést a kiemelt ágazati bérezés révén.

Százötven esztendő alatt iparszerű szénbányászatunk teljes kört írt le: a semmiből indult, és ahogyan ma láthatjuk: a semmibe tért vissza, hamvába halt. Története tegnap még véglegesen lezártnak tűnt, viszont a könyv kiadását megelőző pár hónap fokozódó energiaválsága, a korábban elképzelhetetlen, ma mégis valósággá vált európai háború, az egyes uniós országokban újranyitott, szénnel etetett hőerőművek talán azt jósolják: semmi sem örök, az iparág talán itt is remélhet feltámadást.

Benedek-Huszár János