Valamikor az „átkosban”, amikor a Textil valamilyen néven szereplő utódja a másodosztályban vergődött éppen, József Attila barátommal (ez egyébként két keresztnév, családi is van neki, olyan jó Székelyes) kimentünk a meccsre. Hogy mi volt ennek az előzménye, azt most nem mondom el, lényeg a lényeg, hogy vasárnap volt (akkoriban még a mérkőzéseket vasárnaponként játszották, legfennebb szerdánként volt még egy forduló), későn keltünk (ki-ki a saját – akkori – barátnője mellől), és úgy döntöttünk: ha már vasárnap, akkor drukkolunk. Átellenben volt a stadion, jegyet váltottunk, az öreg cigány asszonytól tökmagot vásároltunk (József Attila szerint ez mind hozzátartozott az élményhez, bár a kerítés teherautónyi méretű hiányain is beosonhattunk volna a stadionba, és a[z állítólag] sajátos módon sózó tökmagárust is kikerülhettük volna), ülőhely már rég nem volt, álltunk, mint minden igazi drukker. Akkoriban még meglehetős kultúrám volt helyi fociból, Édesapám, aki tősgyökeres textilesként elvből nem járt ki a meccsekre, minden vasárnap előküldött a kapuhoz, hogy az éppen soros mérkőzésről hazaszállingózó szurkolóktól megérdeklődjem, mi lett a végeredmény. Néha morgott a nem lévő bajusza alatt, olyankor tudtam, attól kaptunk ki, akitől nem kellett volna. Nagy ritkán nem szólt semmit, csak vígabban járt a kapa a kezében, mert akkoriban nagyban kertészkedtünk, az olyan korszak volt, amikor ki mit megtermelt, abból élt. Jobban vagy rosszabbul, az állami fizetés mellett minden bani jól fogott.

Kimentünk tehát József Attilával a meccsre, drukkoltunk is szívünk mélyéből (egy idő után én is tudtam, hogy a piros-fehéreknek kell szurkolni), szidtuk a bírót (olyan szép és változatos átkokat azóta se szórtam senki fejére), szóval minden zajlott a maga rendjén. A végeredményre, nyilván, nem emlékszem, elvégre legalább negyven esztendő pergett le azóta az idő rokkáján. Az megmaradt azonban, hogy kellemes élmény a drukkolás, azóta is vágytam megismétlésére. Hát most eljött.

Az igazság az, hogy én ebben az oeskás menetelésben nem tudtam részt venni. Valahogy nehezen emészti meg a gyomrom a profi sport bizonyos részleteit, például sehogy sem tudom megérteni, hogyan tud szívre tett kézzel, áhítatos arccal állni egy sportoló annak a himnusznak az eléneklése közben, amelyet szívből utál. Magánemberként, mert azért a fizetésen túl ők is emberek. Akár -mbére, akár -escura végződik a nevük. No, mindegy, tudom, nehézfejű székely tudok lenni olykor, de azt felfogom, hogy városomnak hozzák a dicsőséget (már amikor), ezért lelkem mélyén oeská-rajongó vagyok én is. Csak hát – ráfogom, mert miért ne – ritkán akad időm meccset megnézni. Részt venni meg pláne. Hát ezért volt – vált – nagyon fájó élménnyé az a dramatikus továbbjutás. Ami aztán a dicsőséges menetelésnek utolsó fázisává is lett, de hát ha legutóbb a Konferencia Liga első selejtezőjén estünk ki, most meg a másodikon, számtani haladvány szerint előbb-utóbb döntősök leszünk. Úgy legyen, és ebbe semmi hátsó gondolatot ne tessék belemagyarázni.

Ott voltunk tehát a román tengerpart egy még nem annyira felkapott üdülőtelepén (nevét nem írhatom le, mert főszerkesztőm is ott nyaralt, és diszkréció is létezik a világon), a sors kifogyhatatlan kegyelméből a püspöki rezidencia minden kényelmét élvezve – kivéve egyet: nincs televízió a házban. Ami, ha arra gondolunk, hogy oda kikapcsolódni járnak az emberek, egyáltalán nem hátrány, de ha oeská-meccsről van szó, és nyaralásban társam a bátyám, aki viszont megveszekedett drukker, hát... nagyon nagy baj tud lenni. Sebaj, létezik világháló, valamelyik rádióadót be lehet fogni, nem anyanyelvű a közvetítés, de legalább élő. És akkor drukkoltunk.

Azt se mondom el, mit és mennyit ittunk. Kellett, mert kegyetlenül alakult az eredmény. Dió a meccs után azt nyilatkozta, a szívinfarktus kerülgette. Bennünket is. Pláne a tizenegyesekkor. Akkor egy kicsit megbolygattuk a porfészek csendesnek ígérkező éjszakáját. Csak a sakálok válaszoltak az éjszakai csendtörésre. Az asszonyok olyankor már mélyen aludtak.

Aztán vége lett. Dráma volt a javából, de továbbjutottunk. Egy utolsó korty, és ki-ki nyugovóra. Elégedetten, hiszen legyőztük a noném ellenfelet. Betántorogtam a szobába. Villanyt gyújtottam, becentiztem az ágyat, villanyt oltottam. Három lépés hátra, leereszkedtem az ágyra. Valami nagyot csattant, végigdőltem az ágyon, el is aludtam, azóta azonban nehezen megy a leülés. A felállás meg pláne. Olyan érzés, mint gyerekkoromban a csicsonkázás közbeni nagy esések után. És az akkor sem volt kellemes. Most, őszülő fejjel, különösen nagyon kellemetlen.

Ezért nem leszek én immár sosem focidrukker. Pedig hazafias tevékenység, ha jól emlékszem, egy magyar is van a csapatunkban. Úgyhogy: hajrá, oeská!